A történelem ismétli önmagát? A Reform UK átalakítja a politikai színteret, ahogy a Munkáspárt tette azt száz évvel ezelőtt

A brit politikában az utóbbi hetek viharosan teltek: egy bevándorlásellenes megmozdulásból váratlanul százötvenezres tömegtüntetés lett Londonban; két, igen komoly befolyással bíró politikus pártolt át a Reform UK-hoz; John Ramsay Swinney tartományi miniszterelnök pedig bejelentette, hogy újabb függetlenedési népszavazást kezdeményez Skóciában. Ráadásul a két hagyományos kormányzó erő, a Munkáspárt és a Konzervatív Párt jelenleg rendre 20, illetve 16 százalékon áll a közvélemény-kutatásokban, miközben a Reform UK országosan 31 százalékos támogatottsággal bír.

Mindez a brit politikai szcéna jelentős átalakulását jelzi, amely talán már soha többé nem lesz olyan, amilyennek egykor ismertük.

Bár a két hagyományos kormányzópárt megelőzése váratlan fejlemény, a brit történelemben nem példa nélküli. Hasonló történt egy évszázaddal ezelőtt is. A 17. századi alkotmányos monarchia létrejöttétől az első világháborúig a politikát főként a whig (liberális) és a tory (konzervatív) kormányok váltakozása határozta meg. A liberálisok akkor azonban rövid idő alatt háttérbe szorultak, és a helyüket egy új politikai erő, a Munkáspárt vette át – amely tehát nem volt része sem a politikai elitnek, sem az addigi hatalmi berendezkedésnek. Azóta – immár több mint száz éve – a Munkáspárt politikusai és a konzervatívok váltják egymást a kormányban. Most azonban jó eséllyel egy történelmi átalakulás tanúi vagyunk: a Reform UK akár át is veheti a Konzervatív Párt helyét a brit politikai rendszerben.

A középosztály úgy érzi, nem hallgatják meg

Munkanélküliség, a háború árnya, infláció – ezek olyan súlyos gondok, amelyek ma ugyanúgy társadalmi elégedetlenséget szítanak az Egyesült Királyságban, mint száz évvel ezelőtt. A Nigel Farage vezette Reform UK a középosztályhoz szól, és azt a narratívát erősíti, hogy a párt politikája azok hangját akarja felerősíteni, akikét ma nem hallják meg. A mozgalmát rendszerellenesként határozza meg, amely szembeszáll a Westminster és Brüsszel elitjével. A felemelkedése kezdetén a Munkáspárt is a középosztálybeli munkások körében szerzett jelentős támogatást, akik csak az első világháború alatt kaptak választójogot, így lelkesen álltak be az elitellenes, új politikai szereplő mögé.

A nagyfokú kiábrándultság fő okait akkor és most sem csupán a válságok és a kihívások (pl. az első világháború, illetve ma a bevándorlás) nem megfelelő kezelése jelenti, hanem a jelképes botrányok is hozzájárulnak. Ilyen volt például David Lloyd George, a liberális miniszterelnök esete, aki 1922-ben belekeveredett egy pénzért lovagi címek adományozásával kapcsolatos skandallumba, vagy újabban a konzervatív frakcióvezető-helyettes, Chris Pincher 2022-es szexuális zaklatási botránya, illetve a Partygate, amikor tory vezetők a Covid-korlátozások ellenére a Downing Streeten tartottak összejöveteleket. Bár az ilyen esetek politikai jelentősége kisebb, ám a közvéleményre komoly hatást gyakorolnak, és a kiábrándult szavazók számára egy párt erkölcsi romlásának a jelképévé válhatnak.

A szimbolikus pártelhagyások és szakadások a gyengülés jelei

Néhány nappal ezelőtt Danny Kruger képviselő kijelentette, hogy a Konzervatív Pártnak vége, és az igazi konzervatívoknak, akik meg akarják menteni az országot, a Reform UK-hoz kell csatlakozniuk. Kruger – aki David Cameron beszédírója, Boris Johnsonnak pedig a politikai titkára volt, ráadásul nagy rutinra tett szert a választási kampányok terén – eddig a toryk szellemi irányítójának számított, mivel filozófiai-morális tudással rendelkezik arról, mi is a valódi konzervativizmus, ugyanakkor tapasztalt politikai „operátor” is. A távozása után alig egy nappal Maria Caulfield, a korábbi államtitkár jelentette be, hogy elhagyja a Konzervatív Pártot és csatlakozik Farage pártjához, mert, mint mondta, „ha valaki jobboldali gondolkodású konzervatív, akkor [annak] a jövő a Reform”. Ez a dezertálási hullám más, mint a korábbi, megszokott átállások voltak: ezúttal ugyanis ismert, komoly politikai kapcsolatrendszerrel bíró politikusok állnak Farage mellé. Összehasonlításképpen: az 1910-es években a liberálisok hasonló kihívásokkal szembesültek a belső megosztottságuk miatt, amelyek közül a legjelentősebb Herbert Henry Asquith és David Lloyd George híveinek a szembenállása volt. Habár a belső törésvonalak válságidőszakban megszokottnak számítanak, amikor azonban azok a választók számára is láthatóvá válnak, ők általában valamilyen módon megbüntetik a széthúzást.

Egyetlen ügytől a népszerű tömegmozgalomig

A Reform UK-nak, amely korábban a Brexit Párt nevet viselte, és egyetlen ügy miatt szerveződött protestpártként indult, mára sikerült az akkori énjén átlépnie, és a brexit óta is népszerűvé válnia. Ezt azáltal érte el, hogy napjainkban minden fontos szakpolitikai területen kifejti az álláspontját. Hasonlóképpen történt egy évszázaddal ezelőtt is: a Munkáspártot kezdetben kizárólag a fizikai munkások osztályalapú pártjának tekintették, de viszonylag gyorsan minden baloldali szavazó pártjaként szilárdította meg a szerepét.

Az egyetlen ügyre koncentráló mozgalom országos párttá válása egy folyamat eredménye. Egy évszázaddal ezelőtt a Munkáspárt előbb iparvárosokban és más településeken mérettette meg az erejét, helyi tanácsválasztásokat nyert meg, mielőtt 1923-ban kormányra került volna. Bár a Reform a 2024-es parlamenti választásokon még nem ért el jó eredményt, ám a 2025. tavaszi helyhatósági választásokon már sokkal jobban szerepelt: 677 tanácsi mandátumot szerzett (míg a konzervatívok 319-et, a munkáspártiak pedig csupán 98-at). A párttagságuk gyors növekedése is a Munkáspárt és a Reform közös jellemzője: az előbbi annak idején főként a szakszervezeteken keresztül szerezte a nagyszámú tagságát, az utóbbié pedig (240.000 fő) már meghaladta a konzervatívokét (123.000 fő). A jelentős helyi sikerek és a növekvő párttagság rendszerint azt jelzi, hogy országos áttörés várható a közelgő parlamenti választásokon.

A mainstream által „radikálisnak” tartott karizmatikus vezető

Ahhoz, hogy egy új politikai mozgalom legyőzze a hagyományosan beágyazott, évszázadok óta létező és anyagilag stabil pártokat, szüksége van egy karizmatikus szereplőre, aki a szervezet arca, akit az emberek megjegyeznek és követnek. A Reform UK számára ezt a szerepet Nigel Farage tölti be: gyakran provokatív, de semmiképp sem unalmas személyiség, aki először a brexitet tette a pártja zászlóshajójává, majd világos tervet fogalmazott meg az ország bevándorlási problémáinak a megoldására. Farage, akit egykor az Európai Parlament folyosóin felvett, félig-meddig tréfás videóiról ismertek, mára egészen az Ovális Irodáig jutott, ahol Donald Trumppal találkozott.

A Munkáspártnak is volt egy karizmatikus személyisége a felemelkedése idején: Ramsay MacDonald, aki a párt vezetője, majd az első munkáspárti kormány miniszterelnöke lett. Ahogy Farage politikai „kívülállóként” határozza meg magát, úgy a szegény munkáscsaládba – egy mezőgazdasági munkás törvénytelen gyermekeként – született MacDonald is tulajdonképpen az volt. Az akkori fősodrú politika nem bízott benne, „radikálisnak” bélyegezte – ugyanúgy, ahogyan Farage-t manapság. Mégpedig nem véletlenül: mindkettőjük sikerének a lényege a saját koruk „radikális” nézeteinek a képviselete.

Véget ér a kétpárti rendszer, vagy a Reform UK felváltja a Konzervatív Pártot?

Úgy tűnik, elkerülhetetlen a brit politikának az alapjaiban történő átalakulása, amely a szemünk előtt zajlik. Az egyik lehetőség az, hogy a jól ismert kétpártrendszer megszűnik. A 2025. májusi helyhatósági választások után maga Nigel Farage is kijelentette, hogy az eredmény „a kétpártrendszer végét” jelzi. E forgatókönyv szerint a Reform tovább erősödik, de a konzervatívoknak sikerül megtartaniuk néhány jobbközép szavazót (elsősorban vidéken). Az azonban kérdéses, hogy a Munkáspárt képes lesz-e megtartani a baloldali szavazókat (főként a városokban), vagy ők is elveszítik a táboruk egy részét – akik például a Jeremy Corbyn vezette új, baloldali Your Party (Az Ön Pártja) mögé állhatnak be. Ez a többpárti opció azonban csak akkor válhat valóra, ha a pártok szavazói bázisa földrajzilag egy-egy helyre koncentrálódik, nem pedig az egész Egyesült Királyságban szóródik szét. Egy politikai széthullási időszak után azonban a rendszer még ez esetben is fokozatosan visszaerősödhet a két legnagyobb politikai erő által dominált struktúrává.

Egy másik forgatókönyv szerint a Reform magához vonzza a legtöbb jobboldali szavazót, és a Konzervatív Párt a belső megosztottság, az értékválság és a választói elégedetlenség következtében fokozatosan kispárttá zsugorodik. Keir Starmer munkáspárti miniszterelnök már kijelentette, hogy a Reform az ő „valódi ellenzékük”. Az Egyesült Királyságban a relatív többségi rendszert (first-past-the-post, FPTP) alkalmazzák, ami azt jelenti, hogy minden választókerületben az nyeri el a mandátumot, aki a legtöbb szavazatot szerzi (még ha az az összes voks felét sem éri el). Az FPTP általában kétpárti rendszert eredményez, mivel a választók stratégiai megfontolásból általában a győzelmi esélyekkel rendelkező nagy pártokra szavaznak, hogy a voksaik ne „vesszenek el”; az FPTP eredményei ugyanis ellenkező esetben sem tükrözik a kispártok népszerűségét – kivéve, ha a támogatottságuk egy adott körzetre koncentrálódik. Egyszerűbben ez azt jelenti, hogy még akkor is előfordulhat, hogy egy párt nem szerez helyet a parlamentben, ha minden választókerületben csupán egy százalékkal lemaradva lesz második helyezett.

Ennek következtében egyrészt egy kívülálló párt, például a Reform számára nehéz a két nagypárt versenyébe való bekapcsolódás; másrészt viszont, amennyiben eléggé megnő a támogatottsága ahhoz, hogy az egyik domináns párttá váljon, a rendszer valószínűleg megőrzi majd ezt a pozícióját. Tehát ha a Reform megnyeri magának a jobboldali szavazók szívét és elméjét, s így áttörő győzelmet arat a következő választásokon, akkor nagy esélye van arra, hogy végleg felváltsa a konzervatívokat – és ezzel történelmet írjon.

Borítókép forrása: ComposedPix / Shutterstock