Újabb front az iráni háborúban: Jemen és a Báb el-Mandeb tengerszoros

A 2023. október 7-e óta tartó gázai háború alapvetően változtatta meg a Közel-Kelet hatalmi viszonyait. Az Egyesült Államok közel-keleti szerepvállalása átalakulóban van, Washington egy olyan regionális biztonsági architektúrát vizionál, amely a 2020-ban elindult arab-izraeli normalizációs folyamatra, az Ábrahám-egyezményekre épít, és eközben az iráni nukleáris fenyegetést, illetve Teherán rakétaképességét, valamint a nem állami fegyveres csoportokra épülő regionális hálózatát visszaszorítja. Ennek érdekében Washington 2026. február 28-án Izraellel együtt katonai beavatkozást indított Iránnal szemben. Az Egyesült Államok regionális visszahúzódásából adódó hatalmi vákuumot most nem elsősorban a külső globális szereplők, hanem az olyan regionális aktorok, mint az Egyesült Arab Emírségek, Irán, Izrael, Törökország és Szaúd-Arábia töltik ki. A tágabb térséget továbbra is a regionális hatalmak vetélkedéséből adódóan a rend hiánya határozza meg, és ebből kifolyólag elhúzódó fegyveres konfliktusokra lehet számítani.

Az iráni háború az eszkaláció és a de-eszkaláció fázisainak váltakozását mutatja. Az Egyesült Államok nem érte el stratégiai céljait Iránnal kapcsolatban – Teherán nukleáris programja korlátozásának kérdéséről szinte semmit nem hallunk a napi hírekben, a Hormuzi-szoroson való szabad átkelés akadályozása pedig a Washington által felépített regionális rend alapjait kérdőjelezte meg. Az elmúlt hetekben az Egyesült Államok a gazdasági nyomásgyakorlás fokozása – újabb szankciók és a 2026. augusztus 24-én bejelentett gazdasági D-nap és a célzott katonai csapásmérések (iráni tankerhajók kilövése Kharg-szigetének környékén) mellett a diplomáciai csatornákat is nyitva tartotta, hogy egy erős pozícióból üljön tárgyalóasztalhoz, azonban a két fél percepciói markánsan különböznek egymástól. Az elemzés ahhoz kíván hozzájárulni, hogy bemutassa Washington és Teherán eltérő nézeteit, céljait és egyben rámutasson a tágabb térségben zajló folyamatokra, mint a jemeni húszik okozta problémákra, valamint a regionális szereplők érdekeire.

Diplomáciai nagyüzem az ENSZ-ben

Az Egyesült Nemzetek Közgyűlésének 2026. szeptember 22. és 28. közötti 81. ülésszaka, az ún. nagyhét, amelyen állam- és kormányfők is részt vesznek, páratlan lehetőséget nyújtott a közvetítők – Omán, Katar és Pakisztán – számára, hogy az iráni háború lezárása érdekében diplomáciai lépéseket tegyenek.

Erre azért is nagy szükség volt, mert a Közgyűlés előtti napok nemcsak az iráni fronton történt eszkalációról szóltak. A húszi felkelők 2026. szeptember 8-án négy szaúdi várossal és azok olaj-infrastruktúrájával szemben indítottak támadást, amelynek következtében a Hormuzi-szoros részleges alternatíváját jelentő ún. kelet-nyugati vezeték is megsérült, a szállítás pedig napokra leállt.[1] Az iráni konfliktusban tradicionális mediátor államok fokozták diplomáciai aktivitásukat. Az ENSZ Közgyűlésre utazó iráni delegációt az Egyesült Államokkal megegyezést szorgalmazó Maszúd Pezeskián elnök vezette, illetve Abbász Aragcsi külügyminiszter is jelen volt.

Az ENSZ nagyhét előtt azonban az iráni nemzetbiztonsági tanácsadó, Mohszen Rezái (Rezae) megfogalmazta Teherán feltételeit az Egyesült Államokkal való tárgyalások újrakezdésével kapcsolatosan: (1) Az összes befagyasztott iráni pénzeszköz felszabadítása; (2) A háborús cselekmények leállítása valamennyi fronton; (3) Az iráni belügyekbe való be nem avatkozás; (4) Irán területei elleni amerikai támadások beszűntetése, valamint (5) Az iráni kikötők amerikai blokádjának feloldása.[2] Az iráni parlament elnöke, Mohammad Báker Kalibáf a diplomáciai megoldás esélyeivel kapcsolatban így fogalmazott: „Tisztában kell lenniük azzal, hogy az időpazarlás és az egyoldalú követelések előírásának korszaka lejárt, az Iráni Iszlám Köztársaság álláspontja pedig teljesen egyértelmű és határozott: a Hormuzi-szoros addig nem nyílik meg, amíg az iszlámábádi egyetértési memorandumon[3] alapuló hét feltételünket nem teljesítik.”[4] A fentiek két szempontra mutatnak rá: Irán az erő pozíciójából kíván visszatérni a tárgyalóasztalhoz, és nem hajlandó kompromisszumokra, valamint az iszlamista rendszer kettős kommunikációja fennmaradt, ugyanis míg az ENSZ Közgyűlésén résztvevő reformer politikusok szorgalmazzák a megállapodást, addig a Forradalmi Gárda keményvonalasai az offenzív stratégia értelmében fogalmazzák meg követeléseiket. Valójában ez utóbbi szegmense a politikának dominálja a döntéshozatalt.

Az iráni vezetés olyan hadviselést folytat az Egyesült Államokkal szemben, amelynek célja, hogy a február 28-ai katonai beavatkozás költségeit emeljék, és a nyomásgyakorlás eredményeként elérjék, hogy Washington visszaszorítsa szerepvállalását a térségben, és elismerje Teherán tényleges ellenőrzését a Hormuzi-szoros felett. Az iráni keményvonalasok úgy látják, hogy idővel folyamatosan javulnak Teherán pozíciói, és az amerikai szankciók és az iráni kikötők tengeri blokádja hatástalan marad, ugyanakkor Washington regionális partnerei számára egyre elviselhetetlenebbé válik a háború. Ebből az offenzív stratégiából az következik, hogy miután az Egyesült Államok rendre elutasítja az iráni követeléseket, megnő az esélye a további eszkalációnak.[5] Washington a közelgő félidős választások miatt nem tehet lényeges engedményeket Iránnak, ugyanakkor a választásokat követően akár könnyebben megállapodhat, de csak abban az esetben, ha Teherán teljesíti a nukleáris program korlátozásával kapcsolatos alapvető elvárásokat.

Az iráni eszkalációs logika az Egyesült Államok percepciójának félreértésén és azon a téves feltételezésen alapul, hogy Teherán pozíciói a háború elhúzódásával fokozatosan javulnak. Irán emelni akarja a háború költségeit Washington és a térségbeli partnerei számára. Teherán vélhetően arra számít, hogy Donald Trump a támaszpontokat előbb-utóbb a kockázatok és a költségek miatt bezárja, és ezzel a Forradalmi Gárda retorikája érvényesül, vagyis sikerül Washington befolyását csökkenteni a térségben, és a regionális szereplők pedig az amerikai vezetés elhibázott politikáját teszik felelőssé a kialakult helyzetért. Szintén iráni várakozás, hogy a félidős választásokat Trump elveszíti, és ezt követően beleegyezik a Forradalmi Gárda által támasztott feltételekbe. Ebbe az irányba mutat, hogy Washington 2026. szeptember 30-án mintegy 23 éves jelenlét után bezárta az utolsó iraki támaszpontjait is, amely Irán mozgásterét növelheti meg, hiszen a síita milíciák integrációjára egyelőre nem került sor. Valójában az iraki kivonulásról még a Biden-adminisztráció állapodott meg az iraki vezetéssel 2024-ben, és nem a mostani iráni háborúhoz kapcsolódik, ugyanakkor Teheránban az

Az iráni logika azonban egyáltalán nem biztos, hogy a tágabb nemzetközi környezet és Washington percepciójának a helyes felismerésén alapul. Az egyik tévedés az lehet, hogy a Forradalmi Gárda hatékonyan képes a Hormuzi-szoros ellenőrzésére, és az eszkalációs fázisban képes megakadályozni az olaj- és gázkereskedelmet, ezáltal globálisan magasan tartani az energiaárakat. Az elmúlt napokban az olajkereskedelem vegyes képet mutatott, ugyanis az egyik oldalon Teherán képes volt a jemeni húszi mozgalom tevékenységén keresztül megakadályozni Szaúd-Arábia szárazföldi vezetéken való exportját, de a másik oldalon szeptember végén és október elején több napon át a Perzsa-öböl térségéből való export szintje megközelítette a háború előtti kb. napi 20 millió barreles mennyiséget.[6] Ennek hátterében több szempont állhat: az Egyesült Államok katonailag garantálja a kereskedelmi hajók áthaladását, egyre gyakoribb az ún. a terméknek a hajóról hajóra való átrakása, valamint – egyes vélemények szerint – az Öböl Menti Együttműködési Tanács államai fizethetnek Teheránnak. Irán ugyan az elmúlt években a hivatalos retorika szerint ún. rezisztens gazdaságot épített ki, mégis a folyamatos nyugati és multilaterális szankciók negatívan hatnak a makrogazdasági adatokra és a lakosság életszínvonalára.

Teherán azt sem látja feltétlenül jól, hogy Washington egy adott ponton elfogadja a Forradalmi Gárdának a Hormuzi-szoros megnyitásával kapcsolatos feltételeit. A félidős választások lezajlása annak eredményétől függetlenül Washingtont az eszkaláció irányába fogja tolni abban az esetben, ha Teherán részéről az offenzív stratégia érvényesül a továbbiakban. Washington nem fog megállapodást kötni úgy Iránnal, hogy Teherán az erő pozíciójából kíván tárgyalni, és még csak hallani sem akar az olyan feltételekről, mint a nukleáris programjának nemzetközi ellenőrzése vagy korlátozása. Donald Trump jelenleg 9000 amerikai katona és kilenc hadihajónak az Öböl térségébe való vezényléséről döntött, ami Washington katonai mozgásterét megnövelheti az elkövetkező hetekben. Mindez nem feltétlen azt jelenti, hogy Washington eszkalálni akarja a konfliktust, hanem a megállapodásnak nem optimálisak a körülmények. A két háborúban álló fél egymásról kialakított téves percepciója és feltételezések a további fegyveres harcok valószínűségét emelik, és nem kedveznek egy diplomáciai megállapodásnak.

Újabb front a háborúban: Jemen, a Báb al-Mandeb és a húszi mozgalom expanziója

Irán a 2000-es évektől kezdődően felépített előretolt elrettentés (foreward defense) stratégiáján keresztül kiépítette az ún. ellenállás tengelyét (axis of resistance), vagyis ideológiailag támogatta azokat a nem állami fegyveres csoportokat, amelyek az ország határán kívül gyakoroltak nyomást az Egyesült Államokra és/vagy Izraelre. Ez a politika azonban 2023 októbere óta komoly csapást kapott, hiszen Izrael meggyengítette a Hezbolláhot és a Hamászt, az Aszad-rezsim 2024 decemberében megdőlt Szíriában, a jemeni húszikkal szemben pedig több állam is fellépett.[7] Mégis az előretolt elrettentés Irán védelmét kevésbé szolgálja, ugyanakkor alkalmas arra, hogy megemelje a háború költségeit, és károkat okozzon a térség államainak.[8]

Irán jelentős figyelmet fordított a háború kezdete, 2026 februárja óta arra, hogy a háború lezárásával kapcsolatos követeléseibe beleépítse a Hezbolláh vagy éppen a jemeni húszik védelmét. Teherán számára az elmúlt hetekben a jemeni Anszár Allah[9] mozgalom különösen felértékelődött, hiszen Irán azt próbálja elérni, hogy egyszerre két tengeri fojtópontot, vagyis a Hormuzi-szoros mellett a Báb al-Mandebet is le tudja zárni. A jemeni húszi mozgalom valójában egy olyan félállami szereplő, amely ugyan szoros összeköttetésben van Teheránnal, mégis döntéseit többnyire a saját stratégiai kalkulációi szerint hozza meg.[10]

A Szaúd-Arábia és a húszi mozgalom közötti feszültségek idén júliusban éleződtek ki, amikor a Rijád által támogatott nemzetközileg elismert kormány megakadályozta egy iráni repülőgép leszállását. Az Anszár Allah ezt követően blokádot hirdetett a vörös-tengeri szaúdi olajszállítmányokkal szemben, és rendszeresen támadta a szaúdi városokat és infrastruktúrát. A harcokban a szaúdi kelet-nyugati vezeték is megsérült, így Szaúd-Arábia olajkereskedelme a vörös-tengeri Janbu kikötőn keresztül napokra leállt. A jemeni polgárháború párhuzamosan újabb lendületet vett, ugyanis az Anszár Allah amellett, hogy Mokka városát, majd az egész vörös-tengeri partvidéket, és két stratégiai fekvésű szigetet foglalt el, támadást indított a harmadik legnagyobb város Táizzal szemben. A nemzetközileg elismert jemeni kormány Áden városába szorult vissza, és az elkövetkező hetekben komoly harcok várhatók.[11] A húszik azonban nem feltétlen a Báb el-Mandeb lezárásában érdekeltek, hanem politikai és gazdasági pozíciójukat kívánják erősíteni, és mindenekelőtt ellenőrizni szeretnék a szoroson való áthaladást. 2023 után több alkalommal jelentős védelmi pénzeket szedtek be a szabad hajózásért cserébe.

1. számú térkép

A húszik jemeni expanziója 2026 szeptemberében

 Kép forrása: Anadolu Agency, https://www.facebook.com/anadoluagencyenglish/posts/houthis-expand-control-across-western-yemen-amid-clashes-with-government-forces/1416196404032705/

A mekkai védelmi paktum és a húszi támadás

2026. október 5-én a mekkai paktumot aláíró három állam – Szaúd-Arábia, Törökország és Pakisztán – valamennyiük elleni támadásnak nevezte a húszi mozgalom harci cselekményeit. Párhuzamosan Rijád a jemeni kormánnyal közösen meghirdette az Operation Yemeni Dawn hadműveletet, amellyel a 2022-ben aláírt tűzszünet véget ért. Az Egyesült Államok részéről Trump az utolsó pillanatban állította le az Anszár Allah elleni támadásokat. Rijád azonban mégis politikai sikerként és egy új regionális rend irányába tett lépésként értékelheti, hogy Törökország és Pakisztán, mégha szimbolikusan is, de kiállt a monarchia mellett.[12] A húszik a szaúdi szent városokat is támadták, így mindkét állam jelezte, hogy a paktum nélkül is kötelezettségük van az iszlám szempontjából kulcsfontosságú helyek, mint Mekka vagy Medina védelmére. Abdel-Málik al-Húszi, a mozgalom jelenlegi vezetője cáfolta, hogy az iszlám szent városait támadta volna, és éles kritikával illette Szaúd-Arábia gázai politikáját, amely véleménye szerint csak Rijád érdekeit szolgálja.

2026 első felében a húszik a rijádi nemzetközi repülőtérrel szemben hajtottak végre több rakétatámadást, amely – többek között – a légikikötő forgalmának napokra való leállításához, és a 2026. október 24-ére tervezett EU-GCC csúcstalálkozó elhalasztásához vezetett. A csapások súlyossága fokozza a Rijádra nehezedő nyomást, hogy katonai fellépésével helyreállítsa elrettentő erejét, miközben a helyzet rámutat a 2022-es tűzszünet nyomán kialakult viszonylagos nyugalom megőrzésére építő szaúdi stratégia korlátaira. Rijád azonban nincs egyszerű helyzetben, hiszen egy elhúzódó szárazföldi háború önmagában nem oldja meg a húszi fenyegetést, ugyanakkor leköti a monarchia figyelmét. Rijád számára kettős feladat a további támadások elrettentése és annak a kiszámítható biztonsági környezetnek a megteremtése, amelyre az olajon túli gazdasági növekedést alapozná.

A húszi támadás némileg közelebb hozta a közel-keleti térség egymással rivalizáló regionális hatalmait, azonban a törésvonalakat ez nem szüntette meg. 2026. szeptember 27-én Abú Dhabiban az Egyesült Arab Emírségek elnöke találkozott az izraeli miniszterelnökkel, ahol – többek között – Szaúd-Arábia is képviseltette magát. A húszi konfliktus azonban kiélezheti a meglévő versengést Afrika szarván. Miközben egy új közel-keleti rend formálódik, az iráni háború lezárása távolinak tűnik. Irán és az Egyesült Államok egy olyan csapdába került, amelyből nehéz lesz kitörni, ugyanis Washington számára a nukleáris program korlátozása az alapvető szempont, amelyről Teherán valójában hallani sem akar. Az iráni és a húszi konfliktus hosszú hónapokra lekötheti a közel-keleti politikát, és elősegítheti az Egyesült Államoknak a térségből való további visszahúzódását.[13]

Végjegyzetek

[1] Az 1200 km hosszú ún. kelet-nyugati olajvezeték Szaúd-Arábia Perzsa-öbölben található olajtermelő infrastruktúráját (Abkaik olajmező) köti össze a Vörös-tengeren található Janbu kikötővel. A vezeték részben alkalmas a Hormuzi-szoros olajkereskedelmének kiváltására. 2026-ban a vezeték szállító kapacitását hétmillió barrel/nap szinte emelték, amely nagyjából megközelíti Szaúd-Arábiának az iráni háború előtti olajexportját (7-8 millió barrel/nap környékén ingadozott), ugyanakkor Janbu kikötő finomítóinak befogadóképessége napi 4 millió barrel. Összességében tehát a kelet-nyugati vezeték a szaúdi olajexport felét képes jelenleg kiváltani.

[2] „Inside story: Iran sets conditions for talks amid warning of US onslaught”, Amwaj.media, 2026. szeptember 21., https://amwaj.media/en/media-monitor/inside-story-iran-sets-conditions-for-talks-amid-warning-of-us-onslaught.

[3] Az ún. iszlámábádi memorandum az Egyesült Államok és Irán között 2026. június 17-én aláírt megállapodás, amely az iráni háború lezárásához vezető utat jelöli ki. A 14 pontos keretegyezmény szerint 60 nap áll rendelkezésre, hogy egy átfogó békemegállapodást kössenek. Addig tartózkodnak az erőszak alkalmazásától, Irán térítésmentesen lehetővé teszi a Hormuzi-szoroson való szabad áthaladást, az Egyesült Államok beszünteti az iráni kikötők blokádját, feloldja a szankciókat, és partnerállamokkal együtt egy 300 milliárdos újjáépítési alapot állít fel Teherán számára, amelyből a háború utáni újjáépítést lehet finanszírozni. A 14 pontos megállapodást már a kezdetektől fogva egyik fél sem tartotta be. A 60 napos határidő pedig augusztus végén úgy járt le, hogy nem sikerült átfogó megállapodást kötni. A tűzszünet megsértéséért pedig mindkét fél a másikat teszi felelőssé. Lásd „The Islamabad Memorandum: Ceasefire or Strategic Pause?”, Situation Assessment, The Arab Center for Research and Policy Studies, Doha Institute, 2026. június 22., https://www.dohainstitute.org/en/Lists/ACRPS-PDFDocumentLibrary/from-administrating-war-to-administrating-negotiations-the-islamabad-memorandum.pdf.

[4] „Era of wasting time over’: Ghalibaf says Hormuz to remain closed until US meets conditions under June MoU”, Gulf News, 2026. október 5., https://gulfnews.com/world/mena/era-of-wasting-time-over-ghalibaf-says-hormuz-to-remain-closed-until-us-meets-conditions-under-june-mou-1.500698300.

[5] Mohammad Ayatollahi Tabaar (2026), „Why Iran Escalates? Tehran’s Strategy to Drive America Out of the Middle East”, Foreign Affairs, November/December 2026, https://www.foreignaffairs.com/united-states/why-iran-escalates.

[6] Max Boot (2026), „More Oil, Same War: Why Increased Exports Aren’t a Sign of Iran’s Imminent Defeat”, Council on Foreign Relations, 2026. október 5., https://www.cfr.org/articles/more-oil-same-war-why-increased-exports-arent-a-sign-of-irans-collapse.

[7] Hamidreza Azizi (2026), „How War is Reshaping Iran’s „Axis of Resistance?”, International Crisis Group, 2026. október 16., https://www.crisisgroup.org/cmt/middle-east-north-africa/iran/how-war-reshaping-irans-axis-resistance.

[8] Paul Salem (2026), „Is Iran’s Proxy Strategy Back?”, The National News, 2026. október 2., https://www.thenationalnews.com/opinion/comment/2026/10/02/iran-israel-hezbollah-axis-proxies-houthis-militias-middle-east/.

[9] Az Anszár Allah a húszi mozgalom fegyveres szárnya, amely céljának tekinti a Jemen északi részén élő zajdita síita kisebbség védelmét, és különösen az 1990-es évektől a szaúdi vahhábita ideológia terjedésében látta a kihívást. Az Anszár Allah a nemzetközileg elismert jemeni kormány ellen harcoló felkelő mozgalom, amely az amerikai és szovjet – az országban otthagyott fegyverek mellett – főként Irántól kapja az utánpótlást.

[10] Hamidreza Azizi (2026), „How the War in Iran is Changing  the Geography’s of Iran’s Influence”, Time, 2026. szeptember 29., https://time.com/article/2026/09/29/iran-war-houthis-red-sea-chokepoints-regional-influence/.

[11] Osamah al-Rawhani (2026), „Yemen’s War Resumes, but the Endgame Remains Uncertain”, Sana’a Center for Strategic Studies, 2026. október 6., https://sanaacenter.org/publications/perspectives-and-analyses/28470.

[12] Sean Mathews, (2026), „Saudi Arabia, Turkey, and Pakistan Activate Mecca Pact ami war with the Houthis”, Middle East Eye, 2026. október 5., https://www.middleeasteye.net/news/saudi-arabia-turkey-and-pakistan-activate-mecca-pact-amid-war-houthis.

[13] Vali Nasr, (2026), „Iran and the Emerging Security Order in the Middle East”, Center for Strategic and International Studies, The Middle East Futures Papers, 2026. szeptember 14., https://www.csis.org/analysis/iran-and-emerging-security-order-middle-east.