Nagyhatalmi befolyás alakulása a Nyugat-Balkánon
A Magyar Külügyi Intézet (MKI) 2023. szeptember 21-én tartotta a „Nagyhatalmi befolyás alakulása a Nyugat-Balkánon” című kerekasztal-beszélgetését, melynek résztvevői Deák András, a Stratégiai Védelmi Kutatóintézet tudományos főmunkatársa, Sayfo Omar, a Migrációkutató Intézet vezető kutatója, illetve az MKI munkatársai, Viola Cintia kutató és Baranyi Tamás Péter stratégiai igazgató voltak. A beszélgetést Ármás Julianna, az MKI kutatója moderálta.
A balkáni nagyhatalmi versengés témájának kontextusát Viola Cintia jelölte ki a beszélgetés elején; a Balkán mint fragmentált földrajzi egység teret ad(ott) a politikai-gazdasági-földrajzi diverzifikációnak, így könnyűvé tette külső hatalmak törekvéseit. Olyan birodalomváltó térnek tekinthető tehát a térség, ahol a történelem során megfigyelhető volt egy erős közép-európai, fekete-tengeri és földközi-tengeri ága a befolyásszerzés kiinduló területeinek, majd ez egészült ki délkelet felől a közel-keleti törekvésekkel. Sayfo Omar rögtön az elején leszögezte, hogy a közel-keleti térség kötelékei a Balkánhoz legfőképpen a helyi muszlim közösségek, mely kapcsolatrendszer az 1990-es évek polgárháborúiban erősödött meg azzal, hogy Törökország vagy más régióbeli országok gazdasági segítséget nyújtottak az újjáépítéshez a már meglévő vallási hálózatokon keresztül. Elöljáróban elmondta, hogy ezen kapcsolatrendszer más módon jelent kockázatot a balkáni geopolitikai térben, de az is igaz, hogy kevésbé nagy a keleti befolyás, mint azt percepcionáljuk.
Vitathatatlan, hogy a nagyhatalmi versengés narratívája a világ számos pontján aktuális, így a kérdés inkább az volt, hogy mennyire fontos a nagyhatalmaknak a Nyugat-Balkán az 1990-es évek után is, mikor még a saját jogán vált fontossá a térség. Sayfo Omar elmondta, hogy az Öböl-menti országok befektetőinek, prominens csoportjainak nyugat-balkáni jelenlétét inkább saját belpolitikai versengésük vezérli, abból politikai tőkét kovácsolnak „otthon.” Ezért Szaúd-Arábia és Katar – a térség két legambiciózusabb állama a Balkánon – nem hangolják össze tevékenységüket, hiszen az számít, hogy milyen idegen országban vannak befektetéseik. Hozzátette, hogy már nem is a vallás a közel-keleti jelenlét fő mozgatórugója, hanem a gazdasági hídfőállások kiépítése; jó példa erre, hogy az Egyesült Arab Emírségek legfontosabb gazdasági partnere Szerbia. Baranyi Tamás ezután az USA jelenlétére tért át, rámutatott, hogy az Egyesült Államok elképzelése szerint alakult a háború utáni rendezés a Balkánon, ezért az akkor globálisan unipoláris rendben egy regionálisan is unipoláris modell állt fel. Csakúgy mint Bosznia-Hercegovina, a független Koszovó is az USA diplomáciai győzelmének tekinthető, viszont ezek stabilitásához elkerülhetetlen az amerikai befolyás fenntartása. Összefoglalva elmondható, hogy az Egyesült Államok nagyhatalmi legitimációjához szükséges a Nyugat-Balkán.
A Balkán mint marginális térség a nagyhatalmak stratégiájában ugyanakkor nem jelenti azt, hogy azok nincsenek jelen a régióban. Deák András felhívta a figyelmet, hogy Oroszország gazdaságilag nem erős a Balkánon, az energiaszektort leszámítva jelentéktelen a befolyása; és mivel nagyrészt szén és víz alapú a balkáni országok energiatermelése, így az energiaszektorban is csak relatíve erős Oroszország. Viszont a befolyásszerző tevékenység identifikációs szintjén szignifikáns jelenléttel rendelkeznek, az orosz imázs stabilan erős, kifejezetten Szerbiában. Az orosz jelenléttel szemben a közel-keleti befolyás a már említettek szerint inkább gazdasági szinten jelentős, az Öböl-menti államok identitásbeli kérdésekben Törökországgal nem tudják felvenni a versenyt. A kulturális különbségek egyébként a gazdaságra is hatást gyakorolnak, mutatott rá Sayfo Omar, hiszen az üzletkötés kultúrája merőben különbözik – ezért akkor futnak fel a gazdasági kapcsolatok, ha van mögöttük állami hátszél. Baranyi Tamás folytatva a korábbi gondolatmenetet, három szinten különböztette meg az Egyesült Államok aktuális nyugat-balkáni jelenlétét. Egyrészt erős az USA intézményi befolyása, másrészt a gazdasági jelenlétük nem elhanyagolható, főként a stratégiailag fontos ágazatokban, harmadrészt a geopolitikai szint emelhető ki a 2010-es évek közepe és Kína megjelenése után.
A beszélgetés lezárásaként a panelisták arra a kérdésre reagáltak, hogy a több szinten fragmentált, de az EU-integráció útjára lépett Balkánnak melyik erőközpontban lesz a helye. Sayfo Omar röviden összefoglalta, hogy az arab országok nem tudnak nyomást gyakorolni a térség országaira, és inkább nekik is előny, ha EU-tagok lesznek, hiszen a balkáni országokat az EU kapujának tekintik. Deák András válaszában rámutatott, hogy az Európai Unióból érkezik a legtöbb import és segély, illetve az export nagy része is a közösségbe irányul, viszont ennek ellenére csatlakozási ígéreten kívül nem sokat kaptak a nyugat-balkáni országok. Kérdés, hogy egy széthúzó nagyhatalmi térben meddig lehet multivektoriális külpolitikát fenntartani, mely a belpolitikai megosztottsághoz is hozzájárul. Mégis inkább minden régióbeli állam a homályosodó integrációs ígéreteket választja, hiszen csak az EU-ban látják a gazdasági fejlődés lehetőségét, mely egyben a stabilitást is garantálja.