Kereszttűzben: az öbölállamok és az iráni válság

MKI Nézőpont – Aronson Lillian Zsófia és Südi Noella elemzése

 

A 2026. február 28-án Irán ellen megindított izraeli–amerikai háború olyan fordulópontot jelent, amely komoly próbának teszi ki az öbölállamok évtizedek alatt kialakított, a stabilitás megőrzésére, bizonyos fokú semlegesség vagy el nem kötelezettség fenntartására és a nemzetközi mediátori szerepük erősítésére épülő külpolitikai stratégiáját. Az Amerikai Egyesült Államok Iránnal szembeni lépései egy szélesebb szövetségi és stratégiai keretben értelmezhetőek, és hosszú távon előnyösek lehetnek a Perzsa-öböl menti államok számára, miközben a helyenként súlyos globális következmények kezelésére is alkalmasnak kell lenniük, különösen gazdasági téren.

Irán válaszcsapásai nem csupán Izrael ellen irányultak: a rakétái és a drónjai több alkalommal is az öbölállamok területét célozták. Teherán nem kímélte az Egyesült Arab Emírségek, Bahrein, Omán, Katar, Kuvait és Szaúd-Arábia stratégiai és energetikai infrastruktúráját sem, a Hormuzi-szoros teljes lezárása pedig további kihívásokat jelent számukra (is). Az érintett arab államok azonban mindeddig feltűnően visszafogottnak mutatkoztak, a válaszaik jórészt védekező jellegűek maradtak, hogy elkerüljék a további eszkalációt.[1] A jövő szempontjából kulcskérdés, hogy feladják-e az eddigi stratégiájukat, s aktív szereplőként bekapcsolódnak-e a konfliktusba. Emellett az is meghatározó lesz, hogy miként kezelik a háború gazdasági következményeit, hogyan alakul a jövőben a viszonyuk Iránnal, Izraellel és az Egyesült Államokkal, illetve a konfliktus erősíti vagy éppen gyengíti a Perzsa-öböl Menti Együttműködési Tanács (Gulf Cooperation Council, GCC) országai közötti együttműködést.

Az öbölállamok stratégiai mozgástere

A Perzsa/Arab-öböl egy zárt, de stratégiai jelentőségű térség: bár az ott fekvő kisebb államok Irán, Irak és Szaúd-Arábia geopolitikai nyomása alatt állnak, ám az a tény, hogy a világ legfontosabb energia-útvonalai – köztük a Hormuzi- és a Báb el-Mandeb-szoros – ott koncentrálódnak, a globális gazdaság egyik kulcsfontosságú, de biztonsági szempontból sérülékeny csomópontjává teszi a régiót. Mivel az öbölállamok katonailag sebezhetőek, a biztonságukat elsősorban külső hatalmak, például az Egyesült Államok vagy Nagy-Britannia védelmi garanciáiban látják, amelyek hosszú távú együttműködési keretet biztosítottak számukra.[2] Ugyanakkor a jelenlegi háború arra mutat rá, hogy e biztonsági együttműködések esetenként komoly korlátokba ütköznek – márpedig az alacsony lélekszámuk (és ahhoz képest a külföldi munkavállalók magas aránya), valamint az energiahordozóktól való függésük miatt a belső stabilitásuk nagyrészt külső támogatásoktól és az állami bevételek újraelosztásától függ –, így az öbölállamok különösen érzékenyek a regionális feszültségekre és Irán fenyegetéseire.

A Perzsa-öböl térségében a 19. század elejétől folyamatos volt a külföldi hatalmak jelenléte, de az indiai gyarmati útvonalaik védelme miatt fokozatosan a britek befolyása vált dominánssá. Az 1820-as General Maritime Treaty a helyi sejkségeket a brit tengeri hegemónia elfogadására kötelezte, cserébe védelmet kaptak a külső fenyegetésekkel szemben.[3] A későbbi kétoldalú megállapodások de facto protektorátusi rendszert alakítottak ki, amely a helyi uralkodóházak belső autonómiáját biztosította, miközben külpolitikai és védelmi kérdésekben Londonra támaszkodtak. Az ottani energiahordozók felfedezése következtében a térség jelentősége a 20. század közepére tovább nőtt, ami új külső aktorok megjelenéséhez vezetett. A második világháborút követően az Egyesült Államok fokozatosan átvette a vezető szerepet: kezdetben gazdasági eszközökön keresztül (például az olajvállalatai révén), majd egyre inkább biztonságpolitikai téren is.[4] A hagyományos brit katonai jelenlét megszűnése (East of Suez, 1968–1971) után Washington a saját stratégiai érdekei szerint biztosította a regionális stabilitást, s megfelelő katonai és politikai infrastruktúrát épített ki az olajáramlás védelme érdekében.[5]

Az 1971-ben függetlenné vált öbölállamok így egy olyan biztonsági struktúrát örököltek, amelyben a külső szereplők, különösen a Washington által biztosított garanciák központi szerepet töltöttek be, és a mai napig az alapvető meghatározói az Irán–GCC-relációknak és a tágabb regionális erőviszonyok alakulásának. Míg ugyanis az öbölállamok fokozatosan az Egyesült Államok biztonsági és gazdasági rendszerébe integrálódtak, addig Irán a 1979-es forradalom után radikálisan eltérő politikai pályára állt. Az ottani hatalomváltás pedig nem csupán belpolitikai átalakulással járt, de a külpolitikai doktrína is megváltozott. A célja az iszlám forradalom eszméjének az exportálása lett, és kezdettől fogva jogot formált a határon túli síita közösségeknek és általában az „elnyomott muszlimoknak” a síita identitás alapján történő támogatására. Mivel ez a helyi síita közösségek elégedetlenségét erősítette, és potenciálisan belső feszültségeket generálhatott, közvetlen biztonsági kihívást jelentett a Perzsa-öböl menti monarchiák politikai stabilitására.[6] Teherán mindezek következtében aktív regionális szereplővé vált, sőt egy proxyhálózatot is kiépített: vele szövetséges nem állami szereplőkön keresztül érvényesítette/érvényesíti a befolyását. A klasszikus példa erre a libanoni Hezbollah, továbbá a jemeni húszik – e szervezetek az iráni expanzió eszközeiként komoly fenyegetést jelentenek az öbölállamok számára.[7]

A történelmi előzmények felidézéséből tehát kiderül, hogy a mai GCC-országok mozgástere mindvégig korlátozott volt. A külső hatalmak nyújtotta védelmi garancia, a brit, majd az amerikai befolyás, valamint az iráni külpolitika radikális fordulata együttesen olyan tartós strukturális keretet hozott létre, amely ma is alapvetően meghatározza e kisállamok döntési lehetőségeit.

 

A regionális háború stratégiai kihívásai

A február 28-án kezdődött beavatkozás túlmutat a megszokott proxykonfliktusok logikáján, amelyeket elsősorban biztonsági kérdésként lehetett kezelni. Jelenleg azonban más jellegű háború zajlik, amely nem csupán több hadszíntérre terjed ki, de egyszerre részesei a legfontosabb állami szereplők – Izraellel és az Egyesült Államokkal az élen – és a nem állami hálózatok is (például a libanoni Hezbollah).[8] A konfliktus így határozott politikai dimenziót is kapott, amely közvetlenül befolyásolja az öbölállamok stratégiai döntéseit. Azt kell mérlegelniük, hogy az iráni támadásokat csupán kivédjék-e, vagy – a közel-keleti erőprojekció logikája alapján – válaszoljanak is rájuk, amivel azt kockáztatják, hogy muszáj lesz nyíltan Izrael oldalán harcolniuk. Bár a gázai háború előtt az Egyesült Arab Emírségek és Bahrein részt vett az Ábrahám-megállapodások normalizációs törekvéseiben, a Hamász 2023. október 7-i támadása miatt az akkori közeledési folyamatok befagytak, és a háborúhoz való részvétel súlyos politikai következményekkel járna a monarchiák politikai elitje számára, és súlyosan aláásná a vezetők hitelességét a lakosság szemében.

A Perzsa-öböl menti államok számára a visszatámadás elsősorban az önvédelem és az elrettentés eszköze lehet, amelynek célja az iráni akciók megfékezése és a jövőbeli csapások megelőzése, továbbá a kritikus infrastruktúráik védelme és a gazdasági kimerülés mérséklése. A belső stabilitás fenntartása, valamint az amerikai–izraeli koalíció lehetőségeinek a kihasználása is olyan tényező, amely a katonai részvételre ösztönözheti a térség országait. Azonban azzal is tisztában vannak, hogy mivel a másik fő hadviselő fél Izrael, Washington a katonai támogatásával valószínűleg elsősorban a zsidó államot részesíti előnyben.

Teherán kommunikációs stratégiája részben az öbölállamok erőteljesebb bevonódásának az elkerülését célozza: a hivatalos narratívája szerint az iráni támadások elsősorban amerikai és izraeli katonai célpontok ellen irányulnak – így igyekszik mérsékelni a megtámadott államok közvetlen katonai válaszának a kényszerét. A gyakorlatban azonban Irán fő célpontjainak a nagy része a gazdag arab olajmonarchiák kritikus infrastruktúrájához tartozik,[9] ugyanis azok elpusztításával egyrészt a háború következményeiért őket magukat és közvetetten a nyugati szövetségeseket vádolhatja, másrészt az energiainfrastruktúra és a Hormuzi-szoros blokádja révén globális gazdasági nyomást is képes gyakorolni.[10] Az öbölállamoknak és Iránnak ez a nexusa világosan jelzi az előbbiek kiszolgáltatottságát: egyszerre kell szembenézniük katonai, gazdasági és politikai fenyegetésekkel, miközben a regionális konfrontáció közepette is meg szeretnék őrizni a stabilitásukat és a mozgásterüket.[11]

Az Arab-félsziget országai közül Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek katonai kapacitása a legkiemelkedőbb – elsősorban a Szaúdi Királyi Légierő (Royal Saudi Air Force, RSAF) és az Egyesült Arab Emírségek Légiereje (United Arab Emirates Air Force, UAEAF) –, és akár az Izrael és az Egyesült Államok által meggyengített Iránnal is szembe tudnának nézni.[12] Ugyanakkor a potenciális válaszlépéseik nagy valószínűséggel fokoznák a konfliktust, s azzal súlyosbítanák a belső stabilitásukkal kapcsolatos helyzetet, ezért számukra a háború minél gyorsabb lezárása a stratégiai cél. Ráadásul egy ilyen konfrontáció kiprovokálása Iránnak sem érdeke, mivel a közvetlen katonai válaszok jelentős kockázatot jelentenének a saját biztonságára és gazdasági stabilitására is.

Az öbölmonarchiák külpolitikai stratégiája alapvetően a gazdasági és a biztonsági kiszolgáltatottságuk kezelésére épül: a katonai és a demográfiai sebezhetőségük miatt külső védelmi garanciákra támaszkodnak ugyan, de közben tudatosan törekednek az autonómiájuk és a politikai mozgásterük megőrzésére. Ezt a kettősséget egy többirányú, rugalmas külpolitika révén valósítják meg: diverzifikálják a gazdasági és a biztonsági kapcsolataikat, aktív diplomáciai tevékenységet folytatnak, közvetítői szerepet vállalnak az államközi konfliktusokban, valamint fejlesztési és humanitárius eszközökkel növelik a nemzetközi súlyukat.[13] Emellett a globális térben is egyre láthatóbbá teszik magukat, különösen a globális Dél irányába: gazdasági, infrastrukturális és humanitárius jelenlétüket Afrikára, Dél-Ázsiára és Latin-Amerikára is kiterjesztik – miközben egymással is folyamatosan versengenek a presztízsért és a befolyásért.[14] Ez a stratégiai modell azonban alapvetően a stabilitásra épül, a működésének az előfeltétele a kiszámítható regionális környezet és a konfliktusok kontrollálhatósága. A Szaúd-Arábia által meghirdetett Vision 2030 projekt, az Egyesült Arab Emírségeknek a nemzetközi logisztikában és a légi közlekedésben betöltött csomóponti szerepe, valamint a Qatar Tourism 2030 kezdeményezés egyaránt a térségnek a biztonságos, nyitott és a globális gazdaságba integrált jellegén alapul. Egy elhúzódó vagy eszkalálódó konfliktus azonban közvetlenül aláásná az említett hosszú távú gazdasági és politikai stratégiák megvalósíthatóságát. Márpedig a jelenlegi háború éppen ezt az alapot rendíti meg, mivel nemcsak biztonsági fenyegetést jelent, hanem azt a diplomáciai és politikai mozgásteret is beszűkíti, amelyre e stratégiák épülnek.

 

A háború gazdasági következményei

A háború gazdasági hatásait sem szabad alábecsülni. Az, hogy Irán ténylegesen lezárta a Hormuzi-szorost – amelyen keresztül valósult meg addig a globális tengeri olaj- és földgázszállítás mintegy 20 százaléka[15] (nagyrészt a GCC országaiból) –, a világgazdaság mellett a térség nemzetgazdaságaiban is súlyos zavarokat okoz. Az évtizedek óta tartó diverzifikációs törekvéseik ellenére a GCC-országok továbbra is jelentős – jóllehet eltérő – mértékben támaszkodnak az olaj- és gázexportjaikra. Szaúd-Arábiában a szénhidrogén-bevételeknek a GDP-n belüli aránya a 21. század elejétől folyamatosan csökken, de még ma is mintegy 37 százalékot tesz ki, míg Bahreinben az olajtól való függőség nagyjából megduplázódott, és elérte a 28 százalékot.[16] Mivel a szoroson jelenleg csupán néhány hajó halad át naponta – néha egy sem –, míg a háború előtt napi mintegy száz tette meg az utat, a globális export súlyosan akadozik. Ez egyrészt a veszélyes körülményekkel, másrészt a magasabb biztosítási díjakból és üzemanyagárakból fakadóan megemelkedett költségekkel magyarázható.

A Perzsa-öböl menti szénhidrogén-termelő országok azzal igyekeznek mérsékelni a fennakadásokat, hogy a szoros helyett szárazföldi infrastruktúrákat vesznek igénybe: a napi akár ötmillió hordó szállítására képes szaúd-arábiai Kelet–Nyugat vezetéket, amely a Vörös-tenger partján fekvő Janbu kikötőjéhez vezet, illetve az Egyesült Arab Emírségek Abu-Dzabiból az Arab-tenger partján fekvő Fudzsejrába tartó, további napi 1,5 millió hordó kapacitást biztosító vezetékét.[17] Azonban ezek az alternatív útvonalak teljes kihasználtság esetén is csupán a szoroson békeidőben áthaladó mennyiség töredékét, hozzávetőleg egynegyedét képesek kiváltani, így a szűk keresztmetszet továbbra is nagyon komoly probléma marad. Ráadásul az említett útvonalak Irán és a regionális partnerei, például a jemeni húszik számára is elérhetőek, akiknek a háborúba történő esetleges belépése jelentősen megzavarhatja az exportot.

Az olajszállítások zavarait enyhítik a felsorolt megoldások ugyan, ám a cseppfolyósított földgáz (liquefied natural gas, LNG) esetében nem jelentenek alternatívát: Katart, a világ legnagyobb LNG-exportőrét a szoros lezárása gyakorlatilag teljesen elvágta a globális piacoktól.[18] De a támadások az energetikai infrastruktúrájában is jelentős károkat okoztak: az ország március 2-án leállította az összes LNG-termelést, miután találatok érték a QatarEnergy Rasz Laffan-i és meszaídi létesítményét.[19] A becslések szerint az emírségi LNG-exportkapacitás mintegy 17 százaléka – éves szinten körülbelül 20 milliárd dollárnyi bevétel – esett ki a következő három-öt évre.[20] Szaúd-Arábia ugyanazon a napon függesztette fel az ország legfontosabb olajfinomítójának, a Rasz Tanura-inak a működését,[21] a Janbu közelében található (Saudi Aramco Mobil Refinery Company Ltd., SAMREF) ellen március 19-én végrehajtott dróntámadás pedig a kikötőben rövid időre megzavarta az exportcélú olaj berakodását.[22] Az Egyesült Arab Emírségekben a hatalmas habsani gázkomplexum, a fudzsejrai ipari övezet és a Sah gázmező is célponttá vált, ami miatt átmenetileg több létesítmény is leállt.[23] De támadások érték többek között a kuvaiti Mina al-Ahmadi finomítót,[24] Bahrein Bapco Energies finomítóját,[25] valamint az ománi Szalála és Dukm kikötőt is.[26]

A globális olajár hosszú évek óta először ismét háromjegyű lett, és akár évekig is ezen a szinten maradhat.[27] Bár az emelkedő árak elméletileg részben ellensúlyozhatnák a GCC-országok exportvolumenének a csökkenését, ám a háború okozta károk mértéke miatt ez valószínűtlen. Mindazonáltal a térség nemzeti olajvállalatai bizonyos mértékig felkészültek a hasonló zavarokra: a hosszú távú szerződéseik – különösen az ázsiai országokkal kötött megállapodásaik – hozzájárulnak az adott országok működési és pénzügyi stabilitásának a fenntartásához, és részben védelmet nyújtanak a rövid távú fennakadásokkal szemben.[28] Emellett sok egyezményük tartalmaz olyan záradékot is, amely az országok hatáskörén kívüli geopolitikai feszültségek vagy kereskedelmi korlátozások okozta, előre nem kivédhető zavarok hatását próbálják mérsékelni.

A gazdasági következmények azonban jóval túlmutatnak az olaj- és gáziparon. A térség repülőterei például kénytelenek voltak bezárni, illetve járatokat törölni vagy máshova átirányítani. Közéjük tartozik Dubajé is, amely a nemzetközi viszonylatban a világ legnagyobb utasforgalmú légikikötője, ahol már egy 24 órás leállás is több százmillió, akár egymilliárd dolláros veszteséget is okozhat.[29] Így végső soron ebből a szempontból is a legfontosabb kérdés, hogy meddig tart a háború: ha viszonylag rövidebb ideig, akkor mérsékeltebbek lehetnek a károk, míg az elhúzódása beláthatatlan következményekkel járhat. Ugyanakkor már mutatkoznak a stabilizálódás első jelei is: a GCC-országok elleni rakéta- és dróntámadások száma lassan, de folyamatosan csökkent – például az egyik legfenyegetettebb országban, az Egyesült Arab Emírségekben március 22-ére a napi több százról 29-re esett vissza.[30]

A háború különösen is kedvezőtlen időszakban érte az öbölállamokat, hiszen éppen a Vision stratégiájukat akarják megvalósítani, amelyek célja a szénhidrogén-bevételeiknek a gazdaságuk diverzifikálására, valamint a globálisan versenyképes szolgáltató- és tudásalapúvá alakítására történő felhasználása.[31] Egyelőre nem világos, hogy mikor és milyen mértékben lesznek képesek kilábalni a jelenlegi válságból.

 

A Perzsa-öböl menti együttműködés új paradigmája felé

Úgy tűnik, a háború átalakítja azt a dinamikát, amelyet az öbölállamokban sokan már az Irán és Szaúd-Arábia közötti új „hidegháborús” helyzetként írtak le.[32] 2023 októbere után már élénk vita folyt arról, hogy a GCC számára Teherán vagy Jeruzsálem jelent-e nagyobb fenyegetést. Irán és az „ellenállás tengelye” meggyengülése, valamint a zsidó állam egyre határozottabb regionális – például a jemeni[33] – szerepvállalása miatt az öbölállamok közül többen is Izraelre kezdtek közvetlenebb veszélyként tekinteni, s ezt a véleményt a 2025 szeptemberében Dohára mért izraeli csapások is tovább erősítették. Ezért egyesek bizonyos fokú kapcsolatfelvételt vagy párbeszédet próbáltak óvatosan kialakítani Iránnal, amit egyrészt formális lépések (például az Irán és Szaúd-Arábia közti normalizációs egyezmény), másrészt finomabb diplomáciai jelzések (mint az ománi külügyminiszternek a 2025-ös manamai párbeszéd során adott nyilatkozatai) is tükröztek.[34] A kérdés most az, hogy a jelenlegi háború hogyan alakítja át ezt a dinamikát.

Jelenleg ismét Irán tűnik az öbölállamok számára az első számú ellenségnek. A két fél közötti bizalom újjáépítése évekbe fog telni, különösen, ha a jelenlegi rezsim hatalmon marad. Ugyanakkor Izraelnek egy jelentős regionális hatalommal szembeni eszkalációra való hajlandósága és képessége újfajta aggodalmakat vet fel. Hosszabb távon az egyre erőteljesebben fellépő zsidó államot akár a meggyengült Iránnál is kiszámíthatatlanabb fenyegetésként értékelhetik a GCC azon országai, amelyek még nem normalizálták a kapcsolataikat vele. Habár a normalizáció stratégiailag egyre inkább indokolttá válhat számukra, ám a politikai mozgásterük szűkülhet, ha Izrael regionális fellépése tovább keményedik – különösen annak fényében, hogy kulcsszerepet játszott egy olyan háború kirobbantásában, amely jelentős károkat okozott a Perzsa-öböl menti gazdaságokban és infrastruktúrában.

A konfliktus a GCC-n belüli jövőbeli együttműködéssel kapcsolatban is vet fel kérdéseket. Az iráni támadások más-más formában, de minden tagállamot érintettek, ami új lendületet adhat a kooperációnak, különösen a biztonság terén. Ugyanakkor a strukturális korlátok továbbra is fennállnak: a GCC nem egységes tömb, hanem eltérő érdekekkel rendelkező, korábban egymással is versengő államok csoportosulása. Ennek következtében az együttműködésük valószínűleg a későbbiekben is a hub-and-spoke modell szerinti célzott és bizonyos kérdésekre korlátozódó marad, ahelyett hogy a szervezet egy minden területet felölelő, átfogó integrációvá válna. Azonban a közelmúltbeli támadások a légvédelem kapcsán a képességek és a hírszerzés szorosabb koordinációját ösztönözhetik. Ez különösen fontos lesz számukra, hiszen az Egyesült Államok – amely továbbra is a régió domináns biztonsági szereplője – hosszabb távon csökkenteni kívánja a jelenlétét, és inkább más térségekre, például a nyugati féltekére és az indo-csendes-óceáni területekre kíván koncentrálni.

Ugyanakkor a háború arra is késztetheti a GCC-t, hogy felülvizsgálja a semleges közvetítői szerepét. Az elmúlt években a mediáció révén az öbölállamok diplomáciai tekintélye megnőtt, és helyet kaptak a nemzetközi döntéshozatal kulcsfontosságú asztalainál. A jelenlegi konfliktus erkölcsi fölényt biztosít számukra, hiszen abban áldozatként és nem agresszorként jelennek meg, ugyanakkor egyértelműen rámutat a stratégiájuk korlátaira is. A semlegesség megőrzése ugyanis egy polarizálódó és fokozódó ellentétekkel terhelt globális környezetben egyre nagyobb kihívásnak számít. A márciusi események akár fordulópontot is jelenthetnek, és arra késztethetik az öbölállamokat, hogy a közvetítői szerepüket jobban összehangolják a stratégiai érdekeikkel, ami hatással lehet a nagyhatalmak között lavírozó stratégiáikra is – bár még túl korai megjósolni, hogy pontosan milyen jellegű lehet az újrahangolás.

 

Konklúzió

A Közel-Keleten zajló háború alapjaiban formálja át a régió politikai és biztonsági viszonyait, s komoly kihívások elé állítja az öbölállamokat. Bár egyes források szerint a háborúba való belépést fontolgatják, egyelőre valószínűleg inkább védekező stratégiát kívánnak követni, és az iráni közvetlen támadások ellenére is igyekeznek elkerülni a konfliktus eszkalálódását, mivel a gazdasági negatív következmények minimalizálása érdekében a céljuk a viszonylagos stabilitás fenntartása és a háború gyors lezárása.

Az Iránba vetett bizalmuk hosszú időre megrendült. A síita állam továbbra is képes hatalmat gyakorolni – akár közvetlen beavatkozásokkal, akár közvetetten, a gazdasági folyamatok megzavarásán keresztül –, így ismét a térség első számú fenyegetésévé vált. Ugyanakkor Izrael egyre határozottabb regionális szerepvállalása új szintre emeli a stratégiai bizonytalanságot, és a jelenlegi iráni rezsimnek a stratégiai színtérről való esetleges eltűnése megnövelheti a zsidó állammal szemben táplált aggodalmakat. Eközben a Perzsa-öböl menti monarchiák a biztonság terén továbbra is az Egyesült Államokra támaszkodnak, bár a Washington által nyújtott politikai és stratégiai garanciák korlátai egyre nyilvánvalóbbá válnak, így a GCC felgyorsíthatja a saját védelmi képességei megerősítésére irányuló erőfeszítéseit. Az öbölállamoknak a folyamatosan változó geopolitikai környezetben való eligazodásának a sikeressége végső soron attól függ, mennyire tudják átformálni a működési modelljeiket úgy, hogy közben ne kelljen feladniuk a hosszú távú ellenálló képességük alapját képező gazdaság-átalakítási terveiket.

 

Végjegyzetek

[1] Bilal Y. Saab, „Should Gulf Arab States Join the War against Iran?”, Chatham House, 2026. március 19., https://www.chathamhouse.org/2026/03/should-gulf-arab-states-join-war-against-iran.

[2] Sarah Shamim, „Who Are the Gulf’s Military Allies and How Are They Helping in Iran War?”, Al Jazeera, 2026. március 20., https://www.aljazeera.com/news/2026/3/20/who-are-the-gulfs-military-allies-and-how-are-they-helping-in-iran-war.

[3] James Onley, Britain and the Gulf Shaikhdoms, 1820–1971: The Politics of Protection (Georgetown University, 2009), 4.

[4] Anoushiravan Ehteshami, „Security and Strategic Trends in the Middle East”, in The Transformation of the Gulf: Politics, Economics and the Global Order, szerk. David Held és Kristian Ulrichsen (Routledge, 2012), 266.

[5] Wm. Roger Louis, The End of the British Empire in the Middle East, 1952–1971 (Oxford University Press, 2025), 385–390.

[6] J. Nagy László, Az arab országok története a XIX–XX. században (Eötvös József Könyvkiadó, 1997), 149–150.

[7] Harrison Kass, „What Role Have Iran’s Proxies Played in the War?”, The National Interest, 2026. március 16., https://nationalinterest.org/blog/buzz/what-role-have-irans-proxies-played-in-war-hk-031626.

[8] Caroline Alexander és Fadwa Hodali, „Lebanon Rebukes Iran as Israel Strikes on Hezbollah Escalate”, Bloomberg, 2026. március 20., https://www.bloomberg.com/news/features/2026-03-20/lebanon-rebukes-iran-as-israel-strikes-on-hezbollah-escalate.

[9] Amr Hamzawy, „Iran Is Pushing Its Neighbors toward the United States”, Carnegie Endowment for International Peace, 2026. március 4., https://carnegieendowment.org/emissary/2026/03/iran-collective-security-gulf-states-us-security.

[10] The Unit for Political Studies, „Caught in the Crossfire: Gulf Security and Strategy in the US–Israel War on Iran”, Arab Center Washington DC, 2026. március 19., https://arabcenterdc.org/resource/caught-in-the-crossfire-gulf-security-and-strategy-in-the-us-israel-war-on-iran/.

[11] „Iran Says It Will Hit Region’s Energy Sites if US, Israel Target Power Plants”, Al Jazeera, 2026. március 22., https://www.aljazeera.com/news/2026/3/22/iran-says-will-hit-regions-energy-sites-if-us-israel-target-power-plants.

[12] Shamim, „Who Are the Gulf’s Military Allies”.

[13] Layla Ali, Middle Powers in a Multipolar World: The Evolving Role of Gulf States in Global and Regional Order (Gulf Research Center, 2025), 2–3., https://www.grc.net/documents/68ef7f15cbc21MiddlePowersMultipolarWorldTheEvolvingRoleGulfStatesGlobalRegionalOrder2.pdf.

[14] Maddalena Procopio és Corrado Čok, „Diversification Nations: The Gulf Way to Engage with Africa”, European Council on Foreign Relations, 2025. március 24., https://ecfr.eu/publication/diversification-nations-the-gulf-way-to-engage-with-africa/.

[15] Samantha Gross, Caitlin Talmadge és Melanie W. Sisson, „Why Iran’s Disruption of the Strait of Hormuz Matters”, Brookings, 2026. március 19., https://www.brookings.edu/articles/why-irans-disruption-of-the-strait-of-hormuz-matters/.

[16] Frédéric Schneider, „Hooked on Fossil Fuels? Analyzing the Gulf States’ Dependency on Hydrocarbons”, Gulf International Forum, 2025. április 2., https://gulfif.org/hooked-on-fossil-fuels-analyzing-the-gulf-states-dependency-on-hydrocarbons/.

[17] David Butter, „The Iran War Is Exacting a Heavy Toll on Gulf Oil and Gas Exporters – and Creating Risk and Opportunity in North Africa”, Chatham House, 2026. március 17., https://www.chathamhouse.org/2026/03/iran-war-exacting-heavy-toll-gulf-oil-and-gas-exporters-and-creating-risk-and-opportunity.

[18] Gross, Talmadge és Sisson, „Why Iran’s Disruption of the Strait of Hormuz Matters”.

[19] Yousef Saba és Maha El Dahan, „Qatar LNG, Saudi Refinery, Israeli Oil, Gas Fields down due to Mideast Strikes”, Reuters, 2026. március 2., https://www.reuters.com/business/energy/saudi-aramco-shuts-ras-tanura-refinery-after-drone-strike-source-says-2026-03-02/.

[20] „Iran Warns It Will Show »Zero Restraint« if Infrastructure Attacked again”, Al Jazeera, 2026. március 19., https://www.aljazeera.com/news/2026/3/19/iran-attacks-cut-17-of-qatars-lng-capacity-for-up-to-5-years-qatarenergy.

[21] Saba és El Dahan, „Qatar LNG, Saudi Refinery”.

[22] Maha El Dahan, Andrew Mills és Yousef Saba, „Natural Gas Prices Soar as Iran, Israel Strike Middle East Energy Infrastructure”, Reuters, 2026. március 19., https://www.reuters.com/business/energy/wrapup1-iran-targets-energy-facilities-across-gulf-after-israel-struck-its-key-2026-03-19/.

[23] El Dahan, Mills és Saba, „Natural Gas Prices Soar”; Sam Meredith, „Iran Targets UAE Energy Infrastructure as Gas Field Set Ablaze, Tanker Struck near Strait of Hormuz”, CNBC, 2026. március 17., https://www.cnbc.com/2026/03/17/iran-war-uae-energy-gas-field-oil-fujairah-strait-of-hormuz.html.

[24] El Dahan, Mills és Saba, „Natural Gas Prices Soar”.

[25] „Bahrain’s Bapco Announces Force Majeure on Operations”, Reuters, 2026. március 9., https://www.reuters.com/business/energy/bahrains-bapco-announces-force-majeure-operations-2026-03-09/.

[26] Tom Kool, „Iranian Drone Strike Hits Oman’s Largest Oil Storage Facility”, OilPrice.com, 2026. március 11., https://oilprice.com/Latest-Energy-News/World-News/Iranian-Drone-Strike-Hits-Omans-Largest-Oil-Storage-Facility.html.

[27] John Liu, „Global Oil Price Stuck in Triple Digits. Goldman Sachs Says It May Stay There for Years”, CNN, 2026. március 20., https://edition.cnn.com/2026/03/20/energy/oil-gas-prices-intl-hnk.

[28] Rawan Oueidat et al., „Middle East Conflict: GCC Energy Value Chain Shows Exposures”, S&P Global, 2026. március 3., https://www.spglobal.com/ratings/en/regulatory/article/middle-east-conflict-gcc-energy-value-chain-shows-exposures-s101673021.

[29] „Rs 2,000 Crore a Day at Risk as Dubai’s Economic Engine Grinds to a Halt”, NDTV, 2026. március 1., https://www.ndtv.com/world-news/rs-2-000-crore-a-day-at-risk-as-dubais-economic-engine-grinds-to-a-halt-after-iran-strikes-on-airport-11153152.

[30] Katherine Wells et al., „Iran Update Special Report: March 22, 2026”, Institute for the Study of War, 2026. március 22., https://understandingwar.org/research/middle-east/iran-update-evening-special-report-march-22-2026/.

[31] Frédéric Schneider, „The Costs of the Iran Conflict for the Gulf”, Middle East Council on Global Affairs, 2026. március 8., https://mecouncil.org/blog_posts/the-costs-of-the-iran-conflict-for-the-gulf/.

[32] F. Gregory Gause, „Beyond Sectarianism: The New Middle East Cold War”, Brookings Doha Center, 2014. július, https://www.brookings.edu/wp-content/uploads/2016/06/english-pdf-1.pdf.

[33] Elfadil Ibrahim, „Israel Playing with Fire in Yemen”, Quincy Institute for Responsible Statecraft, 2025. szeptember 3., https://responsiblestatecraft.org/israel-yemen-houthis/.

[34] Mahdi Ghuloom, „Between Mediation and Advocacy: Oman’s Shifting Role in Gulf–Iran Relations”, ORF Middle East, 2025. november 7., https://orfme.org/expert-speak/between-mediation-and-advocacy-omans-shifting-role-in-gulf-iran-relations/.

---