Ármás Julianna véleménycikke
Ezen a ponton el kell ismernünk, hogy az Európai Unió (EU) nyugat-balkáni bővítéspolitikája megrekedt. Az EU az elmúlt években nem tudott jelentős és régóta várt áttöréseket elérni.
Igen, az EU bővítése kétirányú utca. Azonban nem várható el úgy a nyugat-balkáni országoktól a csatlakozási kritériumok teljesítésének a feltétele, ha az EU nem kínál hiteles bővítési perspektívát és olyan valódi ösztönzőket, melyek a strukturális problémákra vagy a nyitott bilaterális kérdésekre tényleges megoldást jelenthetnek. A hiteles perspektíva ugyanakkor nem jelenti azt, hogy szemet kell hunyni a gyakran hangoztatott jogállamisági vagy gazdasági kritériumok felett. Csupán fel kell ismerni, hogy ezek teljesítéséhez politikai akarat is szükséges a nyugat-balkáni országok részéről, mely egyre elmarad a jövőbeli csatlakozás reményének hiányában. Ugyanakkor pont e tekintetben jellemző az ignorancia: az Unió megítélésének a változása a nyugat-balkáni közvélemény körében vagy a csatlakozási folyamat elmaradása miatti politikai következmények alig kapnak figyelmet az elvárt reformokkal szemben.
Évről évre megismétlődik, hogy lobbizni kell a bővítés szó felvételéért az EU hivatalos dokumentumaiba, közleményeibe, vagy tudomásul kell venni egy újabb EU-tagállam vétóját a csatlakozási folyamatban, ezzel pedig kétoldalú megállapodásra hárítani a megoldást. Hiteles perspektíva hiányában egyrészt az euroszkepticizmus, különösen a fiatalabb generációk körében, másrészt a nagyhatalmi befolyás várhatóan tovább erősödik. A tavaly októberi macedóniai önkormányzati választások és az azt követő politikai válság már az EU-tól való elfordulás lenyomata volt. Eközben a nyugat-balkáni országok polgárainak megítélése az EU-t illetően egyre romlik; a boszniaiak, macedónok és szerbek egyharmada úgy véli, hogy országa soha nem fog csatlakozni az Európai Unióhoz. A legszembetűnőbb változás Észak-Macedóniában volt megfigyelhető, 2020-ban a polgárok 25 százaléka már nem bízott a jövőbeli uniós integrációban, 2021-ben pedig 31 százalék volt ez az arány. Az elmúlt évek eseményeit figyelembe véve ez nem meglepő, sőt, az arányok növekedése várható a jövőben. Ezen trendekre bővebben is kitértünk a Nemzetközi Visegrádi Alap által támogatott „Western Balkans Trends – Exploring Trajectories for the Region” projekt keretében megjelent „The Future of the Western Balkans. Five Scenarios for 2030” elemzésben.
A hiteles bővítési perspektíva hiánya azonban nem azt jelenti, hogy az Európai Unió nincs jelen a régióban. Ugyanakkor visszatérő probléma, hogy bár a térség fő gazdasági partnere az Európai Unió és az FDI döntő hányada is innen érkezik, a médiában való reprezentációja és a politikai diskurzusban elfoglalt szerepe az EU-nak nem számottevő. Amíg az Unió által biztosított források nem láthatóak, addig a közösség befolyása elhanyagolható marad, és Oroszország, Kína vagy Törökország egyre markánsabb szereplőként léphet fel, függetlenül attól, hogy a pénzügyi támogatás, a nemzetközi kereskedelmi mérleg vagy a befektetések tekintetében jelentősen elmaradnak az EU-tól. Számos közelmúltbeli példa bizonyítja ezt, mint például a COVID-19 járvány során Kínából érkező orvosi védőfelszerelések Aleksandar Vučić elnök általi személyes fogadása, vagy a keleti vakcinákkal történő tömeges oltási kampány lehetősége, de az is a nagyhatalmi befolyást támasztja alá, hogy Szerbia elutasította az Oroszország ukrajnai agressziójára válaszul hozott uniós szankciókhoz való csatlakozást.
Az ukrajnai háború pedig még inkább ráirányítja a figyelmet a Nyugat-Balkánon tapasztalható nagyhatalmi befolyásra. Oroszország történelmi, kulturális kötelékeinek köszönhetően hagyományosan jelentős szereplő a térségben; Szerbiában, Montenegróban és a Republika Srpskában számottevő befolyással bír, kifejezetten a jó személyes kapcsolatoknak (is) köszönhetően. A félelem, hogy a háború tovább terjedhet a Nyugat-Balkánra nem légből kapott; Oroszországnak stratégiai célja a status quo fenntartása a régióban, így az országok euroatlanti integrációs törekvései ezen érdekét sértik – különösen a NATO-hoz való csatlakozás. A nyugati világrend átrendeződésével párhuzamosan új instabilitás forrása lehet a Nyugat-Balkán, ezen félelmet jelzi az EUFOR Althea állományának 500 fővel való emelése. Még ha katonai értelemben mellékhadszíntérré nem is válik a Nyugat-Balkán, politikai szinten ez inkább megtörténhet; adott esetben a politikai egység megbontása is elég Oroszországnak, ahogy erre utaltak a 2021 tavaszán megjelent non-paperek vagy Milorad Dodik egyre radikálisabb fenyegetései.
Kérdés marad azonban, hogy a jelenlegi ukrajnai háború milyen hatást fog gyakorolni az Európai Unió bővítéspolitikájára. Azzal, hogy Ukrajna – válaszul az orosz agresszióra –gyorsított felvételét kérte a közösségbe, felmerül a Nyugat-Balkán csatlakozásának a gyorsítása is, lévén, hogy a bővítéspolitikának ez az egyetlen olyan területe, ahol az országoknak reális esélyük van a csatlakozásra és már rendelkeznek tagjelölti vagy potenciális tagjelölti státusszal is. Egyrészt azonban gyorsított felvételi eljárás nem létezik, másrészt nem várható nagy áttörés a Nyugat-Balkánon az európai unió részéről. Az EU nem tud párhuzamosan több válságzónára vagy kihívást jelentő területre figyelmet fordítani, és akkor is inkább egy reaktív politika figyelhető meg a részéről. A várakozások ellenére sem a német, sem a szlovén elnökség nem tudott áttörést elérni a csatlakozási folyamatban vagy a bolgár vétó feloldásában. Bár a francia elnökségnek a hivatalos programja (ahogy az Európa jövőjéről szóló konferenciasorozatnak sem) nem jelöli prioritásként a Nyugat-Balkánt, Macron elnök számos alkalommal hangsúlyozta, hogy egy világos csatlakozási perspektívát kell nyújtani a térségnek; ezt támasztja alá a júniusra, az elnökség végére tervezett újabb Nyugat-Balkán csúcs is.
Kétségtelen, hogy a háború miatt a legmagasabb szintekről érkeznek reakciók a nyugat-balkáni országok csatlakozásával kapcsolatokban is. A tavasszal kampányüzemmódban működő Macron elnök rendkívüli diplomáciai aktivitást mutatott már az ukrajnai háború elejétől: nemcsak Putyinnal folytatott telefonos egyeztetést, de Aleksandar Vučić szerb elnökkel is. Olaf Scholz német kancellár Macronhoz hasonlóan a Nyugat-Balkánnak nyújtandó világos EU-perspektíva szükségét emelte ki, mivel minden késlekedés harmadik felek befolyását erősíti csak az EU-val szemben. Ugyanakkor kérdés, hogy ezen szimbolikus diplomáciai nyilatkozatokon túl várhatók-e további lépések. Természetesen, ezalatt nem Bosznia-Hercegovina vagy Koszovó tagjelölti státuszának megadása, vagy Montenegró és Szerbia „gyorsított” tagfelvétele értendő, de keresztülvihetőbbnek tűnik az Albánia és Észak-Macedónia csatlakozási folyamatát blokkoló bolgár vétó feloldása vagy további csatlakozási fejezetek megnyitása.
A bővítési diskurzusban azonban nem szabad Ukrajna esetét a Nyugat-Balkánnal összekötni. Ukrajna uniós csatlakozásának támogatása egy politikai állásfoglalás, a kérdést a Nyugat-Balkánnal azonos szintre helyezni azonban még inkább csökkentené az EU hitelességét a térségben. Ugyanakkor az kétségkívül igaz, hogy az ukrajnai háború új lendületet adhat az EU bővítéspolitikájának, kezdve a csatlakozási tárgyalások megindítását Albániával és Észak-Macedóniával.
Borítókép: https://biepag.eu/