Németh Ferenc véleménycikke
Az Európai Unió (EU) égisze alatt Szerbia és Koszovó között zajló normalizációs folyamatról már évek óta nem tudunk pozitív fényben beszélni. Annak ellenére, hogy a felek időről időre – technikai vagy politikai szinteken – találkoznak egymással, a tárgyalások nem az elért eredményektől, hanem a két ország képviselői közötti vitáktól hangosak. Az EU 2015 óta kvázi tehetetlen; nem képes kordában tartani a tárgyalópartnereket, amelyek közelebb vinnének egy, a felek által elfogadható, jogilag kötelező erejű megállapodáshoz. Mi állhat a kialakult status quo hátterében? Miért lenne szükséges továbbá új új alapokra helyezni a normalizációs folyamatot?
A dialógus eredményes folytatásával kapcsolatos akadályok nem újkeletűek, s a problémának több forrása is ismeretes. Egyrészt, a felek maximalizálták álláspontjaikat: Belgrád esetében ez Koszovó el nem ismerését – valamint a Szerbtöbbségű Önkormányzatok Szövetségének/Közösségének (szerbül: Zajednica srpskih opština; albánul: Asociacioni i Komunave Serbe) Koszovón belüli létrehozását –, míg Pristina számára Szerbia általi nemzetközi elismerését jelenti. Ebben a helyzetben már nem képzelhető el olyan kompromisszum vagy „arany középút” kialakítása, amellyel mindkét fél ugyanannyit nyerne, mint amennyit potenciálisan veszítene.
A problémák közé sorolhatjuk a fennálló témák átpolitizáltságát. Minden, a dialógus során tárgyalt (technikai) kérdést a felek a legmagasabb politikai szintekre visznek. Ennek következtében 2015 óta nincsenek új megállapodások, a már létrejött egyezmények többségét a felek részben vagy semennyire sem implementálták.
Ez ellentétes a két állam közötti kapcsolatrendezés eredeti céljával: a koszovói és szerbiai állampolgárok jogbiztonságának és jólétének garantálásával. A Koszovó egyoldalú függetlenségét (2008) megelőző státusztárgyalások kudarca előrevetítette, hogy a felek eltérő nézetei és érdekei miatt a közeljövőben nem várható olyan megállapodás létrejötte, amely képes lenne Belgrád és Pristina kapcsolatát politikai és szakpolitikai szempontból is maximálisan és széleskörűen rendezni. Maradtak viszont 2008 után is olyan, az átlagemberek mindennapjait negatívan érintő, rendezetlen ügyek, amelyek megoldásra vártak; ezért is karolta fel az EU 2011-ben a normalizációs folyamatot.
Érdemes megjegyeznünk, hogy a dialógusnak már van hozadéka olyan megállapodások formájában, amelyek a lakosság életét pozitívan befolyásolják. Kiemelendő a megfelelő minőségű határátkelőhelyek (IBM) kialakítása, Koszovó nemzetközi előhívószáma, illetve a gépjárműbiztosítás kölcsönös elfogadásának végrehajtása. Az észak-koszovói (többségében szerb) lakosok jogbiztonságát pedig a helyi rendőrség és bírói szervek a központi rendszerbe való betagozódása segítette elő.
A dialógus politikai szintre emelésével (2013), de különösen 2015 őszétől azonban nem tapaszthatunk előrelépést. Új megállapodások elmaradnak, a már letárgyalt egyezmények szerbiai és/vagy koszovói átültetése nem történik meg. Ezen folyamatokat az instabilitást is magában hordozó epizódok vették át (elég csak az ún. vonatincidensre vagy a rendszámtáblákkal kapcsolatos ügyre gondolnunk), a dialógus pedig sokszor hónapokra (választások előtt és után) vagy akár évekre is (a százszázalékos büntetővámok kivetésekor) is megakadhat. A politikusok így eltérítették a normalizációt, és maga a folyamat meglehetősen kitetté vált az országok bel-és külpolitikájában, valamint a kétoldalú kapcsolatokban végbemenő politikai folyamatoknak. Ez viszont senkinek – beleértve az EU-t – sem ideális állapot.
Hiba lenne csak a belgrádi és pristinai politikai köröket hibáztatni a status quo fennállása miatt. Az EU ugyanis nem tudott az utóbbi időkben megfelelő mediátor lenni, illetve olyan ösztönzőket és példát sem volt képes felmutatni, amely pozitív irányba mozdította volna a felek kompromisszumkeresési hajlandóságát. A legjobb (egyben legnegatívabb) példa erre a preszpai megállapodás. A Görögország és Észak-Macedónia között fennálló, majdnem három évtizedes kétoldalú vitát a felek 2018-ban sikeresen lezárták; Észak-Macedónia megváltoztatta nevét annak reményében, hogy két külpolitikai célját – a NATO és EU tagságot – mielőbb elérhesse. Szkopje így 2020 márciusában 30. tagként csatlakozott a katonai szövetséghez, de az EU integrációban való előrelépés már ment ilyen zökkenőmentesen. Az EU tagállamok háromszor is blokkolták a névváltoztatás után a csatlakozási tárgyalások megnyitását; azokra végül 2020 tavaszán került sor. Jelenleg, másfél évvel később, még nem került sor az első kormányközi konferenciára, vagyis a tárgyalások tényleges elkezdésére.
Koszovó és Szerbia pedig ezt a példát látja. Az EU ígéreteit nem tartja be akkor sem, ha a tagjelölt ország (példánkban Észak-Macedónia) jelentős koncessziót tesz az integrációs előrelépés érdekében. Ez nem hat a belgrádi és pristinai politikai elitekre sem ösztönzően: miért kellene közös nevezőre jutni és kompromisszumot keresni, ha az nem jár EU integrációban való előrelépéssel? Különösen pedig úgy, hogy a kapcsolatok normalizálása csak egy a 35 tárgyalási fejezet közül.
A status quo fenntartása a Koszovó–Szerbia viszonylatban a legrosszabb alternatíva. A két ország azzal távolabb kerül az uniós integrációtól, az instabilitás esélye időről időre fennáll és ez a helyzet teret engedhet külső szereplők térnyerésének is. A jelenlegi állapot fenntartásának csak negatív következményei vannak, mint amire a Nemzetközi Visegrád Alap által támogatott „Western Balkans Trends – Exploring Trajectories for the Region” projektek keretében megjelent „The Future of the Western Balkans. Five Scenarios for 2030” is utaltunk.
Szükséges tehát a dialógus teljeskörű újragondolása, valamint a „játékszabályok” újradefiniálása. A keretek újraalkotásánál vissza kell térni a normalizációs folyamat eredeti célkitűzéséhez: az állampolgárok helyzetének pozitív alakításához. Ezt a folyamatot pedig kizárólag az EU felügyelheti, aminek szintén erőteljesebben kell fellépnie annak érdekében, hogy a megfelelő ütemmel haladjon a dialógus. A normalizációba pedig elengedhetetlen a civil szféra (Track-II Diplomacy) újbóli bevonása.
Fontos továbbá a technikai jellegű megállapodások depolitizálása. Azon egyezményeket, amelyek a lakosság társadalmi-gazdasági helyzetét javítani képesek – mint például a diplomák kölcsönös elismeréséről szóló, eddig még nem végrehajtott megállapodás – előtérbe kell helyezni. Nyilván továbbra is ott lesznek a politikailag érzékeny kérdések – a Szerbtöbbségű Önkormányzatok Szövetségéről vagy Koszovó nemzetközi státusáról –, de érdemes lehet azon megállapodásokra összepontosítani, ahol esély mutatkozik a felek hajlandóságára.
A status quótól való elbillenés, vagyis a dialógus új keretrendszerek közötti folytatása pedig az EU számára is előnyökkel járna. Zálogát jelentené ugyanis a nyugat-balkáni stabilitásnak és a külső, a normalizációs folyamatot hátráltató külső szereplők térnyerését is visszaszoríthatja.
Borítókép: https://europeanwesternbalkans.com/