MKI Nézőpont – Goreczky Péter elemzése
A hidegháború utáni nemzetközi rendszer hanyatlásával a délkelet-ázsiai országok által követett egyensúlyozó (hedging) stratégia egyre bonyolultabbá válik. Az amerikai vámok rövid távú hatásain túlmenően a földrajzi közelség, az értékláncok regionálisabbá válása és a világkereskedelem rendszerének átalakulása egyaránt Kínához sodorják közelebb a térség gazdaságait. Az ASEAN régió hedging stratégiájának jövőjét gazdasági téren az jelentheti, ha Kína gazdasági befolyását a világ USA-n kívüli részével kiépített kapcsolatok révén tudja ellensúlyozni.
Délkelet-Ázsia minden más régiónál jobban ki van téve az USA és Kína stratégiai rivalizálásának. Az a szuperhatalom, amelyik sikeresen állítja a maga oldalára a régió kulcsfontosságú országait, előnyre tesz szert az ázsiai- és csendes-óceániai térségben folyó hatalmi sakkjátszmában. Az oldalválasztás eddigi konzekvens elutasításával a délkelet-ázsiai országok vezetői egyúttal kifejezték azt is, hogy érdekükben áll a hidegháború utáni világrend megőrzése, amely a gazdasági globalizációról és a geopolitikai versengés háttérbe szorulásáról szólt. A térség országainak sokat emlegetett egyensúlyozó (hedging) stratégiája tehát alapvetően egy arra irányuló kísérlet, hogy minél tovább kihasználhassák egy hanyatlóban levő nemzetközi rendszer előnyeit. Ezért a világrend gyorsuló átalakulása egyre bonyolultabbá és nehezebbé teszi a hedging stratégia megvalósítását mind az Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetségének (ASEAN), mind pedig a tagállamok szintjén.
Hosszútávú közösségi víziója szerint 2045-re az ASEAN a világ negyedik legnagyobb gazdaságává akar válni, ám az ambiciózus célkitűzés megvalósítását a geopolitikai feszültség növekedése, a világgazdaság törésvonalainak elmélyülése és a világkereskedelem átalakulása komolyan veszélyeztetik. Mindezeket a hatásokat tompíthatja a blokk gazdasági integrációjának és belső kereskedelmének erősítése, illetve az USA-n kívüli nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok bővítése. Ami az első tényezőt illeti, a régión belüli kereskedelem bővítése nem csupán szándék kérdése. Bár az erre irányuló ambíció már Trump vámpolitikája előtt is létezett, az ASEAN-on belüli kereskedelem évtizedek óta stagnál, 2024-ben pedig a blokk teljes kereskedelmi forgalmának mindössze 21%-át tette ki, szemben Kína 20%-os részesedésével. Összehasonlításképpen, az EU teljes kereskedelmi forgalmának 60%-át 2023-ban az Unió országai egymás között bonyolították le. Az ASEAN-blokkon belüli gazdasági integráció sem halad sokkal jobban, ami elsősorban a gazdaságok fejlettségében, a tagállamok népességében és politikai berendezkedésében meglévő jelentős különbségeknek köszönhető. A fejlettségbeli eltérés mértékét jól érzékelteti, hogy a skála két végén található Szingapúr és Mianmar egy főre jutó GDP-je között több mint hetvenhétszeres a különbség, míg az Európai Unió esetében az éllovas Luxemburg és a sereghajtó Bulgária között kevesebb mint nyolcszoros.
A washingtoni vámpolitika célkeresztjébe került Délkelet-Ázsia számára tehát egyelőre a második lehetőség, vagyis a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok bővítése tűnik a könnyebben megvalósíthatónak. Az USA részesedése a világkereskedelemből nem éri el a 14%-ot, az ASEAN országai pedig igyekeznek a világkereskedelem nagy részét kitevő többi partnerrel továbbra is a hidegháború után gazdasági globalizáció elvei mentén építeni a kereskedelmi kapcsolatokat. Délkelet-Ázsia része az Átfogó Regionális Gazdasági Partnerség (RCEP) szabadkereskedelmi övezetnek, amelyhez a hírek szerint újabb országok csatlakozhatnak. Az ASEAN szabadkereskedelmi megállapodást köthet 2026 végéig Kanadával is, míg Indiával folyamatban van a megállapodás kibővítése, Dél-Koreával pedig tárgyalások zajlanak ugyanilyen célzattal. És végül, de nem utolsó sorban ott van Kína is, a két fél várhatóan év végéig megállapodik a meglévő szabadkereskedelmi egyezmény kibővítéséről. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy az USA irrelevánssá vált volna, amit jól mutat, hogy Délkelet-Ázsia jelentős gazdaságai mindent elkövettek a nyár folyamán, hogy tárgyalások útján érjék el az amerikai vámtarifák csökkentését. Mégis kirajzolódni látszik a tendencia, mi szerint az ASEAN egy olyan jövőre készül, amelyben kevésbé van kitéve az USA-val folytatott kereskedelem alakulásának.
Ezen a ponton érdemes visszautalni az egyensúlyozó stratégiára, amely révén a térség igyekszik minél tovább kihasználni a gazdasági globalizáció előnyeit. A kereskedelem terén jelenleg Peking ebben sokkal inkább partner, mint Washington, aminek következménye, hogy a régió kénytelen Kínához közeledni. Természetesen lehet azzal érvelni, hogy az amerikai vámpolitika meglepő fordulatokat tud produkálni akár egyik hétről a másikra is, így egyelőre csak rövid távú hatásokról érdemes beszélni a délkelet-ázsiai országok orientációját illetően. Emellett a belpolitikai széljárás változása szintén látványos fordulatokat hozhat a régió államainak a két nagyhatalomhoz fűződő kapcsolataiban. Ennek legjobb példája a Fülöp-szigetek, ahol az elmúlt két és fél évtizedben egymást váltották a Kína- és az USA-barát elnökök, minden alkalommal látványosan módosítva az ország külpolitikai orientációját.
Érdemes azonban megvizsgálni három olyan tényezőt, amelyek egyáltalán nem, vagy csak hosszú távon változnak, és amelyek egyaránt az ASEAN térség Kínával való szorosabb gazdasági összefonódását vetítik előre. Az első ilyen tényező a földrajzi közelség, ami alapvetően meghatározza a világ bármely gazdaságának kapcsolatépítési lehetőségeit. Ahogy Kína gazdasága fejlődik és fogyasztói piaca pedig egyre nagyobb lesz, úgy növekszik a gravitációs erőtere Délkelet-Ázsiában, és úgy lesz képes elsősorban export célországként alternatívájává válni a távoli Egyesült Államoknak. Az alacsonyabb szállítási költségek és a gyorsabb logisztika általánosságban is a közelebbi piacok felé terelik az exportőröket, amely előnyök kihasználását egyre inkább lehetővé teszi a Kína és Délkelet-Ázsia közti szállítmányozási folyósók fejlesztése.
Másodszor, a világgazdaságban az értékláncok már a covid-járvány és a geopolitikai feszültség fellángolása előtt kezdtek regionálisabbá válni, amely folyamat az említett turbulenciáknak köszönhetően tovább gyorsult. Az ASEAN esetében a blokkon belüli értékláncok kevésbé integráltak, így ez a tendencia a gyakorlatban szintén inkább a kínai gazdasággal való összefonódást eredményezi. A tendenciát jól mutatja, hogy a Kína és az ASEAN közti teljes kereskedelmen belül a félkész termékek aránya 67%-ra emelkedett a Regionális Átfogó Gazdasági Partnerség (RCEP) aláírása óta. A kínai vámhatóság adatai szintén azt mutatják, hogy a regionális ellátási láncok erősödő integrációjának jeleként az ASEAN-al folytatott kereskedelmen belül az ipari termékek részesedése növekszik a mezőgazdasági termékekhez és nyersanyagokhoz képest.
Harmadrészt pedig átalakulóban van a világkereskedelem rendszere. Az Egyesült Államokban mind a demokrata, mind a republikánus párton belül eltűnt a meggyőződés, hogy az USA-nak fenn kell tartania az elmúlt évtizedek nemzetközi kereskedelmi rendszerét. Ugyanakkor abban egyetértés van, hogy a kereskedelempolitikának a hazai ipar védelmét kell szolgálnia. A mindenkire vonatkozó, globális szabályrendszer fenntartása és a sokszereplős szabadkereskedelmi megállapodások helyett Washington egyre inkább egyfajta „minilateralizmusban” látja a megfelelő eszközt céljai eléréshez. Az USA-nak a keretrendszert fenntartó és a normaalkotó szerepekből való visszahúzódása pedig óhatatlanul teret nyit más országoknak, hogy viszonyítási pontokká váljanak. Bár Peking eddig nem vette át a staféta botot, ugyanakkor tudatosan stabil és kiszámítható partnerként pozícionálja magát az USA-hoz képest, ezzel pedig azt üzeni, hogy Délkelet-Ázsia számára a gazdasági globalizáció előnyeinek kihasználásában a jövőben nem Washington lesz az ideális partner. A kínai elnök erre erősített rá régiós körútjával áprilisban. Azzal pedig, hogy Peking lemondott a fejlődő országok WTO-státuszából származó kedvezményekről, egyértelműen jelezte, hogy már nem támogatásra szoruló szereplőként, hanem tekintélyként és alakítóként akar részt venni az átalakuló nemzetközi kereskedelmi rendszerben.
Az eddig leírtak ugyanakkor nem jelentik azt, hogy az ASEAN fel fogja adni hagyományos hedging stratégiáját. A térség számára továbbra is fontos gazdasági és biztonsági partner az USA, és ez rövid távon minden bizonnyal így is marad. Ugyanakkor láthatóak az USA és Kína közti egyensúlyozás hosszú távú korlátjai, amelyek abból a tényből fakadnak, hogy átalakulóban van a nemzetközi rendszer, amelynek előnyeit a térség a hedging révén igyekszik minél tovább kihasználni. Trump elnök vámjai ebben a tekintetben rövid távú tényezőnek minősülnek, és inkább csak gyorsítják az egyébként is zajló átalakulási folyamatokat. Az ASEAN országai úgy tudják a legtovább fenntartani az egyensúlyozás stratégiáját, ha nem csupán az egyes tagállamok szintjén, hanem csoportként is eredményesen tárgyalnak mindkét nagyhatalommal, illetve, ha Kína gazdasági befolyását nem csupán az USA-val, hanem a világ többi országával kiépített kapcsolatok révén tudják ellensúlyozni.
Az elemzés ide kattintva elérhető.