A Magyar Külügyi Intézet (MKI) 2025. február 24-én „Az orosz-ukrán háború három éve: szankciók, világrend, béke” címmel rendezett kerekasztal beszélgetést. A rendezvényen szakértőként vett részt Baranyi Tamás, az MKI stratégiai igazgatója, Demkó Attila, a Stratégiai Jövők Program vezetője a Nemzeti Közszolgálati Egyetem John Lukács Intézetében, Horváth Levente, az Eurázsia Központ igazgatója és Kosztur András, a XXI. Század Intézet vezető kutatója. Az eseményt Seremet Sándor, az MKI vezető kutatója moderálta.
A beszélgetés kezdetén a szakértők az orosz-ukrán háború eltelt három évére reflektálva a konfliktus további alakulásának lehetőségeit vitatták meg. Demkó Attila kiemelte, hogy a béketárgyalások kezdetének egyre későbbre tolódásával progresszíven romlanak az ukránok esélyei. Míg 2022 nyaráig alapvetően “nyílt az olló” és az ukrán haderő tudott sikereket elérni, azóta folyamatosan csökken az erejük. A helyzetüket az sem segíti, hogy az oroszok folyamatosan figyelik és tanulják az ukránok által a harctéren alkalmazott technikákat és utána legyártják azt nagyobb kapacitással.
Kosztur András véleménye szerint Ukrajna akkor járt volna a legjobban, ha végigviszi 2022-ben az isztambuli béketárgyalásokat, mivel az oroszok akkor inkább készek lettek volna bizonyos területek feladására, emellett kisebb infrastrukturális kár és demográfiai veszteség érte volna az ukrán államot. Bár Oroszország nem érte el stratégiai céljait, egy békeszerződés megszületésével a konfliktus jelenlegi állapotában valószínűleg több orosz, mint európai célkitűzés teljesülne, hiszen az orosz gazdaság nem dőlt be, Ukrajna pedig messze áll a háború megnyerésétől és egyelőre nem is integrálódott semmilyen nyugati szövetségbe.
Egy kínai analógia szerint az orosz-ukrán háborúban Oroszország és az Egyesült Államok focizik – és Ukrajna a labda. Horváth Levente Kína konfliktusban betöltött szerepét illetően kifejtette, hogy a kelet-ázsiai ország korántsem az Egyesült Államok által régóta betöltött “világ csendőre” szerepre pályázik, a nemzetközi konfliktusokban sokkal inkább békeközvetítőként szeret fellépni. Kína számára a központ Kína, és ezzel összhangban a külpolitikai ambícióknál nagyobb hangsúlyt kap a gazdaságfejlesztés és az állampolgárok jólétének biztosítása. Az orosz-ukrán konfliktusban való kínai szerepvállalás elérése is az Európai Unió és az USA törekvése volt, ugyanakkor Oroszország továbbra is Kína közvetlen szomszédja, így a kínai vezetés nem kívánt az oroszok ellenében jelentős mértékben belefolyni a konfliktusba.
Európa szankciós politikájával kapcsolatban Demkó Attila felhívta a figyelmet arra, hogy egy erős orosz-kínai szövetség életveszélyes kombináció lehet a nyugat számára a két országban együttesen felhalmozott tudást, technológiát, kapacitást és természeti erőforrásokat figyelembe véve, így Európa részéről nem bölcs lépés Oroszország elidegenítése az újabb és újabb szankciós csomagok elfogadásával. Horváth Levente egyúttal azt is megjegyezte, hogy a szankciós politikának mindig megvannak a kiskapui, melyeket nem csak az oroszok és a nemzetközi közösség más államai, de a nyugati cégek, sőt, kormányok is megtalálnak. Ránézve a térképre világosan látszik, hogy a szankciókkal Európa nem Oroszországot, hanem saját magát lőtte lábon, hiszen néhány nyugati szövetséges állam kivételével a világ többi országa továbbra is ugyanúgy kereskedik az oroszokkal, mint a háborút megelőzően.