MKI Nézőpont – Stefán Csaba elemzése
Az elemzés ide kattintva elérhető.
Az elhúzódó gazdasági válságot és a strukturális problémákat – így a magas energiaárakat, az ipari termelés visszaszorulását, a növekvő jóléti kiadásokat és a versenyképesség romlását – Friedrich Merz kormánya a korábbi ígéretek ellenére mindeddig nem tudta érdemben kezelni. A benyújtott – például a megélhetés minimális szintjét biztosító Bürgergeldre vonatkozó – reformjavaslatok pedig elsősorban párton belüli lázadásokat generálnak, miközben nem kínálnak kielégítő megoldásokat. A pártokat sújtó identitásválság viszont jelentősen erodálja a CDU/CSU és az SPD magszavazói bázisát – többek között az AfD javára. Annak érdekében, hogy az AfD ne jusson hatalomra, a koalíciós pártok vezetői az irracionalitás határáig is elmennek, hogy egyben sikerüljön tartani a kormányt, azonban a válságkezelésük eddigi sikertelensége felgyorsítja a pártvezetés elidegenedését a tagságtól. Mivel a német politikai rendszer stabilitásából fakadóan egy kormány megbuktatásának nagyobb a valószínűsége, ha az a koalíción belülről történik, mint külső nyomás révén, a Merz-kabinet sorsa elsősorban a párton belüli lázadók számától és a szűk parlamenti többség megőrzésétől függ. A CDU/CSU és az SPD között egyre markánsabb ellentétek mutatkoznak az egymásnak feszülő jobb- és baloldali kormányzati irányvonalak miatt. Ez azt vetíti előre, hogy a jövőben minden egyes reformkísérletnél felmerül a kérdés, hogy képes lesz-e a koalíció kezelni a belső ellenállást, vagy végül beleroppan abba.
A gazdasági stagnálás következményei egyelőre a pártokon belül jelentkeznek
Több mint nyolc hónappal Friedrich Merz kancellárrá választása után a német gazdaság még mindig stagnál, és a kereszténydemokrata ígéretek ellenére továbbra sem tűnik rózsásnak a jövője. Friedrich Merz a kormányra kerülésekor azt ígérte, hogy Németországot ismét tartós növekedési pályára állítja, és jobb hangulatot teremt az országban, a bevezetett reformok azonban eddig nem érték el a kívánt hatást. Az előrejelzések szerint a következő két évben legfeljebb 1-1,3 százalékos gazdasági növekedés várható, és a képet tovább árnyalja, hogy a gazdaságkutató intézetek hónapok óta folyamatosan lefelé módosítják a prognózisaikat, és a minimális bővülés is inkább az adósságból finanszírozott költekezés mellékhatásának tűnik, semmint egy új gazdasági ciklus kezdetének.
A strukturális problémák közül továbbra is a legjelentősebbek:
- a magas energiaárak, amelyek különösen súlyosan érintik az acél- és a vegyipart;
- a szakképzett munkaerő hiánya, illetve a megfelelően képzett szakemberek alkalmazásával járó magas költségek, amelyek a termelés kelet-európai kitelepülésének a kockázatát növelik;
- a folyamatosan emelkedő jóléti kiadások, amelyeket a szövetségi költségvetés még jelentős adósságfelvétel mellett is egyre nehezebben képes finanszírozni;
- továbbá a világrend változásából fakadó külső kihívások – így az amerikai protekcionizmus erősödése és a versenyképesebb kínai termékek megjelenése –, amelyek együtt már aláássák a német export korábbi dominanciáját.
Bár a kereszténydemokrata–szociáldemokrata (CDU/CSU–SPD) kormánykoalíció és személyesen Friedrich Merz beígérte ugyan a „reformok őszét”, ám a kezdeményezés látványosan kifulladt. A munkanélküli segély – a Németországban már tulajdonképpen „alapjövedelmet” jelentő Bürgergeld – reformja valójában nem eredményezett érdemi költségcsökkentést, miközben az energiaárak mérséklésére irányuló intézkedések is csupán részlegesen valósultak meg, és nem enyhítették számottevően az iparra nehezedő nyomást.
Mindezek fényében január elején maga Merz is kénytelen volt elismerni, hogy egyes „gazdasági szektorok kritikus helyzetben vannak”, és a kormánynak a jövőben nagyobb hangsúlyt kell fektetnie a reformokra. A német gazdaság stagnálása önmagában azonban egyelőre nem csökkenti érdemben a pártok népszerűségét – hónapok óta nagyjából egyformán (26%-on) áll a CDU és az AfD –, és nem vezet a kormány bukásához. Annak ellenére sem, hogy az rendkívül népszerűtlen: a megkérdezettek 77 százaléka kevésbé vagy egyáltalán nem elégedett a munkájával. Ennek oka egyrészt, hogy túlságosan rövid ideje van hatalmon a jelenlegi kormány ahhoz, hogy megalapozott ítélet születhessen a gazdaságpolitikájáról; másrészt a német parlamentáris rendszer intézményi stabilitást biztosít, ugyanis a kormány kizárólag konstruktív bizalmatlansági, illetve a kancellár által saját maga ellen indítványozott bizalmi szavazás révén mozdítható el. E stabilitást csak az rendítheti meg érdemben, ha a kormányon vagy a kormánypárt(ok)on belül lázadás bontakozik ki. Éppen ezért a sikertelen válságkezelés következményei elsősorban a pártok berkeiben fognak lecsapódni, és Friedrich Merz politikai sorsa is alapvetően tőlük függ.
A belső konfliktusok jelei már most látszódnak. Az alaphelyzet viszont a CDU–SPD-koalíció esetén más, mint ami a jelzőlámpa-koalíció végnapjaiban volt. Míg akkorra az Olaf Scholz, Robert Habeck és Christian Lindner alkotta vezetői hármas viszonya teljesen megromlott, addig a Merz, Markus Söder és Lars Klingbeil triója valószínűleg az irracionalitás határáig is egyben akarja tartani a koalíciót. Jól tudják ugyanis, hogy a kormány bukása után két forgatókönyv egyike valósulna meg: vagy a szélsőjobboldali Alternatíva Németországért (Alternative für Deutschland, AfD) újabb ugrásszerű erősödése, választási győzelme és a „tűzfal” leomlása következne, vagy – az annak fenntartásához való ragaszkodás esetén – az ország, azaz az Európai Unió legnagyobb állama egy diszfunkcionális politikai helyzetbe kerülne. A kényszerhelyzet így egyfajta stabilitást ad, de a pártvezetésre jellemző mentalitás a tagságra már egyáltalán nem igaz. A Kereszténydemokrata Unió (Christlich Demokratische Union Deutschlands, CDU) és Németország Szociáldemokrata Pártja (Sozialdemokratische Partei Deutschlands, SPD) tagsága és parlamenti képviselői már-már felváltva lázadnak a vezetés ellen, ami folyamatosan veszélyezteti a kormány amúgy is szűk, mindössze 12 fős parlamenti többségét. Mindez tovább növeli a nyomást a pártvezetésen, amely így nem tud határozottan dönteni: a koalíció ellentmondásos, egyszerre jobb- és baloldali profilja miatt annak szinte minden lépését azonnal megkérdőjelezi valamelyik oldal párttagsága. Így a végső soron sikeres (ha nem is hatékony) kompromisszumkötések – pl. a Bürgergeld reformja vagy éppen a sorkatonaság visszavezetése – esetén is gyengének tűnik a kormány. A párttagságok lázadása pedig a belső identitásválságukra vezethető vissza, ugyanis mind a kereszténydemokraták, mind a szociáldemokraták attól tartanak, hogy a kormány rossz válságkezelése miatt további magszavazókat veszíthetnek el.
Az SPD a jelentéktelenné válás veszélye miatt robbanás közeli állapotban van
A kiütéses választási veresége után a szociáldemokrata párt tagságának csupán a 64,9 százaléka szavazott arra, hogy az új kormányban alkancellári és pénzügyminiszteri pozíciót is betöltő Lars Klingbeil kerüljön a párt élére – akinek ezzel a párt történelmének legrosszabb eredményét kellett elkönyvelnie. A tagság (még) nem a kormányzati munkáért, hanem a párt választási eredményéért büntette meg őt. Ez előrevetítette a szocdemek jövőbeli lázadozásait, de az SPD romló politikai helyzetére is felhívta a figyelmet. A párt az új kormányzati ciklus idejére már teljesen elveszítette a munkásoknak kedvező, baloldali profilját, és csak a magszavazóit tudta megtartani. Mindez Olaf Scholz középre húzódásával – a haldokló „merkeli közép” átvételével – kezdődött, míg a munkásrétegeket – a nyugat-európai tendenciákhoz hasonlóan – a politikai szélek szívták el: egyrészt a Die Linke , másrészt és leginkább az AfD. Mára a szociáldemokratáknak azzal kell szembenézniük, hogy a választóik elvándorlásával a pártnak nincs profilja, sőt lassan – a történelmi szerepén kívüli – létjogosultsága se. A megoldás látszólag a párt baloldali profiljának a kidomborítása lenne, hiszen a (potenciális) szavazóbázisa jóval baloldalibb, mint maga a pártvezetés – annak ellenére is, hogy a tagság szemében a legnépszerűbb politikus a sokak szerint már-már jobboldalinak tekinthető Boris Pistorius védelmi miniszter. Ez az irány azonban szükségszerűen a kormányzati munka folyamatos akadályozásához vezetne, hiszen a CDU/CSU eközben egy inkább jobbra tolódik. Friedrich Merz a kormányzati ciklus elején az adósságfék reformja révén jelentős gesztust tett a koalíciós partnerének, ám a kialakult politikai helyzetben az sem bizonyult elegendőnek az SPD párttagsága számára: vannak, akik szinte minden, akárcsak enyhén is jobboldalinak érzett lépést azonnal megkérdőjeleznek. Ennek tipikus példája a munkanélküli segély, vagyis a Bürgergeld reformja. Noha a pártvezetők között létrejött egy olyan kompromisszumos javaslat, amely végső soron alig csökkenti a bőkezű juttatásokat, tehát az SPD-nek kedvez, a tagság egy része mégis nyilvánosan próbálja megakadályozni a törvény elfogadását.
A párton és a koalíción belüli törést azonban egy sokkal akutabb helyzet idézheti elő. Lars Klingbeil pénzügyminiszternek ugyanis 2029-ig több mint 150 milliárd eurós költségvetési hiányt kellene pótolnia. (Összehasonlításképpen: a német szövetségi költségvetés éves szinten körülbelül 500 milliárd eurót tesz ki.) Amennyiben a szociáldemokraták ezt valóban meg akarják tenni, el kell fogadniuk Merz álláspontját, miszerint „a mai formájában a német jóléti állam fenntarthatatlan”, vagyis csökkenteni kell a jóléti kiadásokat. Ez a realitás viszont olyan dilemmát okoz, amely már most is feszültséget kelt a párton belül: a kormány stabilitásának a megőrzése érdekében feláldozzák-e a megmaradt baloldali támogatóikat, vagy a szavazók visszaszerzése reményében inkább akadályozzák a koalíciós partnerüket? Klingbeil népszerűtlensége miatt a konfliktus lényegében csak idő kérdése, és a kirobbanása akár az egész német kormányt is magával ránthatja.
Merz népszerűtlensége és az ígéretei be nem tartása a CDU stabilitását veszélyezteti
A CDU 2021-es választási vereségét követően Friedrich Merz vált a kereszténydemokraták új reménységévé: sokan benne látták azt a politikust, aki a határozott, jobboldali irányvonalával képes lesz megújítani a pártot, érdemi kihívást intézni az erősödő AfD-vel szemben, valamint az Európai Unió vezető erejeként újrapozícionálni Németországot. Merz készséggel vállalta ezt a szerepet, és a politikai habitusából adódóan már a választások előtt is magabiztos kijelentéseket tett a gazdasági növekedés helyreállításáról, egy jobboldali migrációs fordulat szükségességéről, valamint az Ukrajna melletti határozottabb, közös európai fellépésről – akár az Amerikai Egyesült Államokkal szemben is –, amelyekben vezető szerepet szánt önmagának. Ehhez képest külpolitikai téren az Európai Tanács decemberi ülésén a két kiemelt német kezdeményezés – a Mercosur-megállapodás aláírása és a zárolt orosz vagyon felhasználásának az előmozdítása – nem járt sikerrel. A belpolitikában pedig a megválasztása óta több kérdésben is – így például az adósságfék ügyében – a korábbi véleményével élesen ellentétes álláspontot támogatott, és nem tudta maradéktalanul teljesíteni a kezdeti reformígéreteit. Ahogy arra több német elemző is rámutatott, mindez azzal magyarázható, hogy Merz kancellárként a koalíció stabilitása érdekében jóval inkább hajlik a szociáldemokratákkal való kompromisszumokra, s ezzel számos esetben cserbenhagyja a jobboldali támogatói csoportjait.
A jelentős hitelfelvételeket már eleve nehezen fogadta el Merz támogatói bázisa, de az első komolyabb lázadás a nyáron tört ki, amikor el kellett halasztani a Bundestagban az új alkotmánybírókról szóló szavazást, mert a CDU/CSU-frakció nem volt hajlandó az SPD jelöltjére, Frauke Brosius-Gersdorfra leadni a voksát a jogásznőnek az abortuszról vallott, a kereszténydemokrata alapértékekkel szembemenőnek tartott nézetei miatt. Bár a blamázs Jens Spahn frakcióvezetőt érte, a végső felelősség azonban a kancelláré volt. Ősz végén a Merzet eredetileg a leghangosabban támogató, a 18 Bundestag-képviselővel is rendelkező fiatalok csoportja, a Junge Union fordult szembe a kancellárral, aki a 2031-re esedékes nyugdíjreform ügyében a koalíciós megállapodáson túlmutató, a baloldalnak kedvező törvényt fogadtatott el. A Junge Union szerint viszont az több mint százmilliárd eurós terhet ró a már most is válságban lévő német költségvetésre. Mind Merz, mind a csoport vezetője, Johannes Winkel az utolsó pillanatig kötötte az ebet a karóhoz, így a december eleji szavazáson még a kormánykoalíciós többség is veszélybe került. A törvényt végül elfogadták, ám ehhez szükség volt egyrészt a Die Linke tartózkodására, másrészt a javaslatot ellenző CDU-tagok egy részének a saját meggyőződésükkel ellentétes szavazására, akiket a koalíció stabilitásának a hangsúlyozásával sikerült arra rávenni.
A CDU/CSU helyzetét általánosságban tovább bonyolítja, hogy a Merkel-korszak 16 éve alatt a középre húzódással a párt fokozatosan elveszítette a jobboldali identitását. „A jobboldali párt” szerepét ma az AfD tölti be. A kereszténydemokraták szemszögéből azonban a két párt – a tűzfaltól függetlenül – nem összeegyeztethető, mivel a konzervativizmus újraértelmezéséről Nyugat-Európában zajló politikai küzdelemben az AfD (és általában a radikális jobboldal) a fő riválisuk. Ennek megfelelően egy zéróösszegű játékról van szó: ha az AfD nyer, akkor a CDU/CSU meggyengül vagy akár össze is omolhat. Ezért számukra különösen fontos a jobboldali arculat újraélesztése, márpedig az egyszerűen nem fér össze azzal, hogy Merz a koalíció stabilitása érdekében sorozatosan gesztusokat tegyen az SPD-nek. A pártot eddig az tartotta egyben, hogy a kancellár a vezetés terén magabiztosnak mutatkozott – de a róla kialakult kép egyre halványul, és már a válság elfedését segítő külpolitikai sikerek is ritkábbak. Végső soron hasonló dilemma merül fel a kereszténydemokratáknál, mint a szociáldemokrata pártban: a saját népszerűségük árán is védelmezzék-e a koalíciót és személyesen a kancellárt?
Az AfD eközben a kormányzásra készül – de ott is fel kell oldani a belső ellentéteket
Az Alternative für Deutschland folyamatosan erősödik: az előző Bundestag-választáshoz képest megduplázta a támogatottságát, majd alig fél év alatt Németország (másik) legerősebb pártjává vált. Ráadásul jövőre újabb áttöréseket érhet el, hiszen három keletnémet tartományban (Berlin, Szász-Anhalt, Mecklenburg–Elő-Pomeránia) is választásokat tartanak, és még az sem kizárható, hogy valamelyikben abszolút többséggel, önállóan tudjon kormányozni. Ennek hatalmas szimbolikus jelentősége lenne, de az erőegyensúlyt még nem borítaná fel, mivel a tartományi kormányokat összefogó Bundesratban egy-kettőnek a vezetőjeként sem tudná az AfD egyedül a törvényeket blokkolni. A pártnak föderális szinten is át kell törnie a tűzfalat, azonban a vezetése úgy véli, hogy annak érdekében még rengeteg teendőjük van. A jelenlegi politikai környezet és a már megingó kormánykoalíció viszont kifejezetten kedvező körülményeket biztosít a munka elvégzésére. A párt által kiszivárogtatott saját stratégiája is ennek a helyzetnek a kihasználására, azon belül három kérdésre összepontosít:
- a társadalom további polarizálására, hogy a választók a politikai szélek felé mozduljanak el;
- a CDU/CSU és az SPD közötti ellentétek felerősítésére, hogy ismét a jelzőlámpa-koalíció bukásához hasonló helyzet álljon elő;
- valamint arra, hogy az AfD a jobboldali szavazók számára kompetensebbnek tűnjön a kereszténydemokratáknál.
Az első azért lenne kedvező, mert további CDU-s szavazók vándorolnának át az AfD-hez; a második eredményeként újabb kormányválság esetén a választók szemében az AfD lenne a stabilitás záloga; a harmadik pedig az utolsó döfést jelentené a centrumpártok számára, hiszen a németek a gondolkodásukban oly fontos erős gazdaságnak a reményét a CDU vagy az SPD helyett az AfD-hez kötnék.
A felszín alatt azonban az AfD is jelentős identitásproblémákkal küzd, amelyek lassítják a CDU/CSU-val szembeni térnyerését: 2025 második felében például sok esetben nem tudott egységes választ adni a napirendet domináló politikai ügyekre. A belső konfliktusok fő oka a párt keletnémet eredete és jobboldali identitása. Így nem képes egységes álláspontot kialakítani a sorkatonaság ügyében sem: ugyanis a német jobboldal hagyományosan patrióta alapon támogatja, míg a keletnémet politikai hagyományok élesen elutasítják azt. Hasonló ellentmondások jelennek meg az amerikai kapcsolatok megítélésében és a Moszkvához való viszonyulás ügyében is. Újabban a párt társelnöke és parlamenti frakcióvezetője, Alice Weidel nyilvánosan is a nemtetszésének adott hangot két képviselővel szemben, akik ismét Oroszországba készültek utazni, miközben a másik társelnök, Tino Chrupalla abban sem látott kivetnivalót, hogy az említettek Dmitrij Medvegyevvel is találkozni akartak. A párton belüli ilyen és hasonló ellentétek ellenzékben kisebb gondot jelentenek, azonban az AfD esetében akár belháborúba is torkollhatnak. A külső szemlélők számára a párt egyfajta „fekete lyuk”: egyáltalán nem világos, hogy milyenek az erőviszonyok Alice Weidel és a párt türingiai vezetője, a nála radikálisabb Björn Höcke között – és ezért az sem, hogy a párt Weidel vezetésével a Le Pen-féle „normalizációs stratégiát” fogja-e választani, vagy Höcke befolyása miatt még inkább a kultúrharc fog központi szerepet kapni. Ennek az eldöntése nélkül viszont nem lehet teljesen koherens politikai irányvonalat kialítani, ami pedig akadályozza a gyors erősödést.
Németország politikája visszafordíthatatlanul megváltozik
A német gazdasághoz hasonlóan a politikai rendszer is átfogó, strukturális átalakuláson megy keresztül, s azt az elhúzódó gazdasági válság csak felgyorsítja. Míg korábban a különböző szavazói csoportok viszonylag stabilan kötődtek egy-egy párthoz (munkások: szociáldemokraták; középosztály és gazdasági elit: kereszténydemokraták; városi értelmiség: zöldek), addig ma már önmagukon belül is erősen megosztottak. Ennek következtében a centrumpártok identitása és hagyományos társadalmi beágyazottsága fokozatosan erodálódik. Míg azonban ez a viszonylag új pártoknak, az AfD-nek vagy a Die Linkének az előnyére is válhat, addig a régi nagypártokat krízisbe taszítja, ugyanis azok a struktúrájuktól kezdve a stratégiájukig mindent a biztos szavazói csoportokra építettek. Éppen ezért a hivatalban lévő Merz-kormány sorsát is ez alapján érdemes vizsgálni – főleg azért, mert a német politikai rendszer stabilitásából fakadóan egy kormány megbuktatásának nagyobb a veszélye egy koalíción belüli ellentét, mint külső nyomás révén. A német gazdasági stagnálás tehát egyelőre inkább az egyik tünete a lassan kibontakozó kormányválságnak, semmint annak a közvetlen kiváltó oka.
Végjegyzetek
„Noch viel Überzeugungsarbeit: Merz will Stimmung im Land bis zum Sommer verbessern,” Tagesspiel, 2025. április 17., https://www.tagesspiegel.de/politik/kunftige-regierung-merz-will-stimmung-im-land-bis-zum-sommer-verbessern-13555708.html .
„Deutsche Wirtschaft verliert laut IfW zunehmend Wachstumspotenzial,” Handelsblatt, 2025. december 18., https://www.handelsblatt.com/politik/konjunktur/konjunktur-deutsche-wirtschaft-verliert-laut-ifw-zunehmend-wachstumspotenzial/100185026.html .
Maria Martinez, „German institutes cut growth forecasts as tariffs bite, fiscal boost lag,” Reuters, 2025. szeptember 4., https://www.reuters.com/world/europe/german-institutes-cut-growth-forecasts-tariffs-bite-fiscal-boost-lags-2025-09-04/ .
„Merz will fünf Milliarden bei Bürgergeld sparen,” zdfheute, 2025. szeptember 2., https://www.zdfheute.de/politik/deutschland/sozialstaat-merz-buergergeld-sparen-100.html .
„Lage in einigen Wirtschaftsbereichen sehr kritisch” tagesschau, 2026. január 6., tagesschau.de/inland/innenpolitik/merz-brief-koalition-100.html .
Infratest Dimap, „ARD-DeutschlandTREND Dezember 2025,” tagesschau, 2025. december, https://www.tagesschau.de/deutschlandtrend-pdf-200.pdf .
Kamil Frymark, „Germany: post-election reckoning in the SPD,” Centre for Eastern Studies, 2025. július 1., https://www.osw.waw.pl/en/publikacje/analyses/2025-07-01/germany-post-election-reckoning-spd .
Georg Ismar, „Die Lösung für die SPD liegt nicht in linkerer Politik,” Süddeutsche Zeitung, 2025. november 2., https://www.sueddeutsche.de/meinung/koalition-spd-afd-klingebeil-kommentar-li.3332554 .
Martin Greive, Jan Hildebrand, „150-Milliarden-Lücke – Klingbeils Geldnot wird immer größer,” Handelsblatt, 2025. július 24., https://www.handelsblatt.com/politik/deutschland/bundeshaushalt-150-milliarden-luecke-klingbeils-geldnot-wird-immer-groesser/100143646.html .
„Wir können uns dieses System nicht mehr leisten,” tagesschau, 2025. augusztus 30., https://www.tagesschau.de/inland/merz-fordert-einsparungen-sozialsystem-100.html .
Nicolas Richter, Henrike Roßbach, ”Lasst mich mal machen,” Süddeutsche Zeitung, 2025. október 10., https://www.sueddeutsche.de/projekte/artikel/politik/merz-bundesregierung-kanzler-reformen-koalition-e430110/ .
„Bundestag stimmt mit Kanzlermehrheit für Rentenpaket,” tagesschau, 2025. december 5., https://www.tagesschau.de/inland/innenpolitik/abstimmung-rente-100.html .
Häusermann et al., ”Realignment within the right field: competition between the mainstream right and the far right,” West European Politics, 2025. június 27.: 1-29, https://doi.org/10.1080/01402382.2025.2515546 .
Alternative für Deutschland, „Einleitung des Strategieprozesses,” AfD, 2025. július, https://www.politico.eu/wp-content/uploads/2025/07/06/BvS-FraKlausur-0407-Freitag.pdf .
Julie Kurz, Gabor Halasz, „Wie die AfD mit der Wehrpflicht hadert,” tagesschau, 2025. szeptember 28., https://www.tagesschau.de/inland/innenpolitik/afd-wehrpflicht-102.html .
AFP, „Germany’s far-right AfD torn over Russia ties,” Euractiv, 2025. november 14., https://www.euractiv.com/news/germanys-far-right-afd-torn-over-russia-ties/ .