1. A botrányok által megtépázott portugál szocialisták a múlt heti parlamenti választáson elveszítették többségüket
A választási eredmények szerint a Portugáliát kormányzó Szocialista Párt 2011 óta a legrosszabb eredményét érte el a szavazatok mindössze 28 százalékával, és a 230 fős lisszaboni parlamentben 78 mandátumot szerzett (a korábbi 120 helyett). Mindez azonban nem meglepő, tudván azt, hogy a 2024-es előrehozott választásokat a 2015 óta hatalmon lévő António Costa szocialista miniszterelnök ellen indított korrupciós vizsgálat váltotta ki. Bár Costa miniszterelnök 2015 óta minden választáson tovább tudta szilárdítani saját maga és a pártja hatalmát, és végül sikerült korábbi szélsőbaloldali koalíciós partnereit, a kommunistákat és a Baloldali Blokkot mellőzve kormányoznia Portugáliát, ennek tavaly novemberben hirtelen vége szakadt. Amikor ugyanis a portugál ügyészség vizsgálatot indított zöld gazdasági megaprojektekkel kapcsolatos korrupció, sikkasztás és befolyással való üzérkedés ügyében, Costa környezetében és a kormányban is számos embert letartóztattak vagy gyanúsítottak meg, és úgy tűnt, hogy maga a miniszterelnök is érintett lehet a vizsgálatban. Costa azonnal lemondott, arra hivatkozva, hogy a helyzet összeegyeztethetetlen az általa viselt hivatal méltóságával. Úgy tűnik azonban, hogy ez a választóknak nem volt elég, és az elhúzódó botrány tovább rontotta a Szocialista Párt választási esélyeit.
2. A portugál jobboldali pártok 2011 óta először szerezték meg a parlamenti helyek többségét
A jobboldali pártoknak 2011 után először sikerült megszerezniük a parlamenti mandátumok többségét, miközben a baloldali erők támogatottsága stagnál, vagy visszaesett, kivéve a továbbra is meglehetősen kis zöldpártot, a LIVRE-t. A hagyományosan inkább jobboldali északi magterületeken és a legdélebbi Algarve tartományban így jobboldali pártok váltak a leginkább támogatottá. Mindezzel együtt a jobboldalon belüli erőviszonyok sokat változtak 2011-hez képest. Akkor a hagyományos (noha megtévesztő nevű) jobbközép vezető erő, a Szociáldemokrata Párt (PSD) és kisebbik keresztény-konzervatív partnere, a Néppárt uralta a képet. Ezzel szemben idén a Szociáldemokraták, a Néppárt és egy apró monarchista erő alkotta Demokratikus Szövetség alig szerepelt jobban, mint a gyengélkedő szocialisták, 28,9 százalékot és 80 mandátumot szerezve, míg a jobboldali hullám fő oka a radikális Chega (Elég) előretörése volt, amely 18,1 százalékot és 50 mandátumot ért el, a két évvel korábbi 12-vel szemben.
3. André Ventura szuverenista protestpártja, a Chega populista ügyekre koncentrálva jelentős áttörést ért el
A radikális jobboldal áttörése a portugál történelem egy kényes pillanatában jött el, ugyanis 2024-ben lesz az ötvenedik évfordulója a szegfűs forradalomnak, amely megdöntötte a jobboldali autoriter Estado Novo rezsimet. A Chega 2019-es megjelenéséig a diktatúra utáni portugál politikai nyilvánosságban ugyanis nem volt jelen releváns radikális jobboldali erő. A pártot a volt PSD-tag, jogász és sportkommentátor André Ventura alapította 2019-ben, és az akkori parlamenti választásokon csupán egy mandátumot szerzett (saját magának), de ez 2022-re már tizenkettőre nőtt. Azóta Ventura és a Chega két okból is tovább tudta növelni a népszerűségét. Először is úgy tűnik, hogy a párt a portugál politikai életet évtizedek óta uraló két nagy párttal szemben elégedetlen, establishment-ellenes protestszavazókat hatékonyan tudta magához vonzani. Másodszor, Ventura olyan új témákat hozott be a politikai közbeszédbe, amelyek addig tabunak számítottak. Ezek többnyire valóban radikális témák voltak, nevezetesen az ország roma közösségével szembeni fellépés, a szexuális bűnözők kémiai kasztrálásának támogatása, valamint a bevándorlással és az iszlámmal szembeni kemény kritika. Cserébe Venturát és pártját politikai ellenfelei többször is idegengyűlölőnek, rasszistának és populistának bélyegezték. Az Estado Novo rezsim „Isten, haza, család” jelszavának Chega általi átvétele (a „munka” szóval való kiegészítéssel) szintén visszahatást váltott ki a portugál politikában, amely addig az 1974 előtti politikai rendszert elítélő konszenzusra épült.
4. Az elmúlt 50 év legtöredezettebb parlamentjében a kormányalakítás útja nem világos
A Chega körüli viták a kormányalakítást is bizonytalanná teszik. Míg Ventura gyorsan jelezte, hogy hajlandó kormányt alakítani a jobboldali szociáldemokratákkal, a PSD vezetője, Luís Montenegro rövidre zárta az efféle spekulációkat, amikor kijelentette, hogy nem fog együttműködni a túlságosan szélsőségesnek tartott párttal. Noha nyolc választási szövetség is mandátumot szerzett a parlamentben, ami a jelenlegi törvényhozást a demokrácia helyreállítása óta a legfragmentáltabbá teszi, a sok szövetségkötési lehetőség sem segít a szociáldemokratákon: mivel Montenegró választási tömbje harminckilenc mandátummal marad el a többségről, a Chega mellett csak a rivális szocialistákra számíthatna a kormánytöbbség megszerzéséhez. Ám míg az új szocialista vezető, Pedro Nuno Santos azt mondta, hogy nem fogja blokkolni Montenegro miniszterelnök-jelöltségét, kijelentette, ő és szocialista pártja ellenzéki szerepre készül. Így a PSD-nek nem sok választása maradt: a párt valószínűleg kisebbségi kormányt fog alakítani – különösen, miután Marcelo Rebelo de Sousa elnök (korábban maga is PSD-s), a kormányalakítási megbízás jogával a kezében szintén ígéretet tett arra, hogy mindent megtesz azért, hogy a Chega ne kerülhessen hatalomra. Az elnök ennek megfelelően cselekedett, amikor március 21-én Montenegrót miniszterelnökké nevezte ki, és felkérte egy kisebbségi kormány megalakítására. Az ilyen jellegű kormányok ugyan nem ismeretlenek Portugáliában, de túlságosan gyengék és törékenyek lehetnek – Montenegrónak minden parlamenti szavazáshoz külön alkut kell majd kötnie az ellenzéki pártokkal. A jelenlegi legnagyobb nyitott kérdés a 2025-ös költségvetés elfogadtatása a parlamentben. Ennek a helyzetnek beláthatatlan választási következményei lehetnek, és fennáll a veszélye, hogy Portugália hosszabb időre parlamenti patthelyzetben marad, mivel a törvény szerint egy választást követően hat hónapig nem lehet újabbat kiírni.
5. A radikális jobboldal népszerűsége egész Európában növekszik, és rekordszámú képviselői széket eredményezhet számukra a júniusi EP-választásokon
A 2024-es portugál választások belpolitikai jelentőségük mellett az európai színtérre nézve is relevánsak lehetnek, két szempontból. Először is, úgy tűnik, az eredmény beleillik abba a trendbe, hogy radikális jobboldali formációk sikeresen használják ki a lakossági elégedetlenséget a politikai közép pártjaival szemben, olyan választási eredményeket érve el, ahol már nehéz figyelmen kívül hagyni a jelenlétüket. Ilyen tendenciákat láthattunk Svédországban, Hollandiában, Spanyolországban és Olaszországban, és hasonló fejlemények várhatóak a közeljövőben Franciaországban, Németországban, Ausztriában és Belgiumban is. A mainstream pártok reakciói eltérőek: láthatóan vagy megpróbálják kizárni ezeket az erőket (mint például Portugáliában, vagy bizonyos mértékig Hollandiában), vagy megkísérlik az együttműködést velük a domesztikálás, de-radikalizáció reményében (az olasz, svéd, valamint a spanyol jobboldal ezt a stratégiát követte). Bár ezen stratégiák hatásaiból még nem lehet egyértelmű következtetéseket levonni, az valószínűnek tűnik, hogy a radikális jobboldal folyamatosan erősödik, és a közelgő júniusi európai parlamenti választásokon rekordszámú képviselőt fog szerezni. Bár az Európai Parlament így szinte biztosan jobbra fog eltolódni, az uniós politika alakításának képességében sok múlik majd azon, hogy ezen pártok – amelyek jelenleg a konzervatív ECR és a radikális ID frakciókban ülnek – mennyire szándékoznak és képesek együttműködni egymással, valamint azon is, hogy a jobbközép Néppárt milyen stratégiát (kirekesztés, együttműködés vagy megosztás) követ majd velük szemben.
A második, talán kisebb fontosságú kérdés António Costa politikai jövőjét illeti. Bár hazájában kiesett a hatalomból, továbbra sem vádolták meg semmivel, és Európában még mindig sokan arra számítanak, hogy az EU-ban az idei intézményi hatalomváltás után vezető pozíciót, valószínűleg az Európai Tanács elnöki posztját nyerheti el. Mivel Costa európai szocialista párttársai várhatóan továbbra is az Európai Parlament második legnagyobb frakcióját fogják alkotni, minden valószínűség szerint részt vesznek majd az EPP-vel, a liberális Renew-val (és esetleg a Zöldekkel) közösen alkotott nagykoalíción belüli pozíció-leosztásokban. Egy olyan forgatókönyv esetén, amelyben az EPP meg akarja tartani a bizottsági és a parlamenti elnöki posztot, a ravasz és pragmatikus Costa jól jöhet a szocialisták jelöltjeként az EU állam- és kormányfőit tömörítő Európai Tanács élére, különösen annak tudatában, hogy nyolcéves miniszterelnöksége alatt sok kollégájával jó kapcsolatot épített ki.
Készítette: Harb Jad Marcell